– Nem fogadok el nemleges választ.
– De jó! Akkor kötelező?
– Mire számítottál? – kérdezte Ádám. – A hörcsögöd már megnősült, és a lovad is már leérettségizett…
– A francba! – válaszolta. – Már elhasználtam az összes kifogást, igaz?
– Hát, ez ilyen – nevetett. – Na, készülődj! Nemsokára ott leszek érted.
– Ám legyen – felelte a fiú, mosolyogva.
Húsz perccel később megállt egy kék Ford Balázsék háza előtt, a parkoló melletti füves, fákkal tűzdelt terület szélén, ahol Balázs is várakozott.
– Ideje volt, mi tartott ilyen sokáig?! – csipkelődött a fiú, miközben beszállt a barátja autójába.
– Ahhoz képest, hogy könyörögnöm kellett… – válaszolta Ádám.
– Attól még nem érek rá egész nap – nevetett. – Na, mondd a tervet… tudom, hogy van!
– Nézzenek oda! Parancskönyvet reggeliztél?
Balázs csak vigyorgott.
– Elugrunk a Sparba, kell otthonra meg a kocsiba is néhány dolog. Aztán tankolni is kell…
– És a szekeret sem ártana lemosni… – szólt közbe a fiú, miközben az autó motorháztetejét nézte.
– Gyalog akarsz jönni? Várj! Van jobb ötletem. Dolgozz meg a kényelemért – nevetett. – TE fogod lemosni a kocsit, én meg addig csak ülök és nézem, ehhez mit szólsz?
– Aha! Addig állj kézen, barátom! – válaszolta. – De tudod mit? Én lemosom, de nem fogadok el reklamációt, ha itt-ott koszos marad.
Ádám szemei kikerekedtek. – Tudod mit, majd én megcsinálom. Még mielőtt sakktáblát varázsolsz a kocsimból. Na, induljunk! A többit útközben megbeszéljük.
– Igenis, kapitány! Horgonyt fel!
A két fiú, szép lassan elindult a parkolóból a bolt irányába.
Alig tettek meg néhány száz métert, amikor az egyik zebrához érve megálltak a gyalogosok miatt, akik elindultak a négy sávos út túloldalára.
– Te, ez nem úgy tűnik, hogy meg fog állni. Ez nem normális! – szólt Ádám, a visszapillantókat nézve, és rátenyerelt a dudára, hogy jelezzen a zebrán lévő embereknek, akik ijedtükben megtorpantak. Ez volt a szerencséjük. Úgy száguldott el a fehér Opeles Ádámék mellett, hogy porzott utána az út. Majdnem elsodort két járókelőt.
– Atyaisten! Ez nem normális! Mit képzelt, miért állunk itt? És még ennek van jogosítványa? – kérdezte Balázs fennhangon.
– Naná, hogy a rohadt telefonon lóg! Mert vezetni csak úgy lehet! – felelte a barátja ingerülten. – És az ilyenek ússzák meg büntetés nélkül.
– Ne is mondd! Ennyire figyelnek oda egymásra az emberek. Múltkor így csaptak el egy nénit a központban. Szabályosan ment át a zebrán, a srác meg csak hajtott, mint akit üldöztek. Mondanom sem kell, hogy meghalt a néni.
– Félelmetes sokszor, mik történnek az utakon – felelte Ádám.
A porfelhő eloszlott, mindenki ment a dolgára.
Kicsivel később, már a bevásárlóközpont parkolójában keresték a fiúk a számukra ideális megállóhelyet. Miután leparkoltak és kiszálltak, arra lettek figyelmesek, hogy az autójuktól néhány kocsival arrébb, valaki nagyon szentségel.
– Az nem a Sanyi? – kérdezte Balázs.
– De, szerintem ő az! Beszéljünk vele.
A két fiú odament a volt osztálytársukhoz.
– Mi van, haver? Mi történt? – kérdezte Ádám.
– Sziasztok! Ezt nem hiszem el! Nézzétek meg! – mutatott Sanyi az autója ajtajára. – Nemrég voltam políroztatni, és csak negyed órára ugrottam be ide, az üzletsorra. Erre nem meghúzták az ajtót?! – felelte dühösen a fiú. – Mi az isten van már ezekben a parkolókban? Több mint fél méter hely van a két autó között. Nem akarom elhinni, hogy nem fér el az idiótája?! Elegem van abból, hogy ennyire csesznek az emberek a másik dolgára, tulajdonára.
– Megértelek! – szólt Ádám. – Az én kocsimat is megkarcolták a minap. Se szemtanú, se kamera. Nem volt mit tenni. Esetleg várj egy kicsit, hátha megjelenik a tulaj.
– Nincs sok időm, de egy kicsit várhatok.
A fiúk beszéltek még pár szót Sanyival, majd elindultak a bolt bejárata felé.
– Sok minden kell, vagy elég a kis kézi kosár? – kérdezte Balázs a bevásárló kosarak mellett állva.
– Egy olyan gurulósat hozz, az jó lesz.
– Összeírtad, mi kell, Ádám bá’?!
– Te beszélsz? Csoda, hogy a lakcímedre emlékszel, te trottyos. Nemsokára harminchét leszel. Lassan belépsz a védett korba – nevetett Balázs.
– Te mondod? Te fosszília. Ahhoz is memóriajavítót kell szedned, hogy ne felejtsd el bevenni a gyógyszered!
– Szerencséd, hogy harminc éve ismerlek. Különben nem mutatkoznék veled nyilvánosan te, aszalt szilva.
A két barát, jókat nevetve, egymást ugratva indult el a boltban, hogy összeszedjék, amiket Ádám felírt a telefonjába.
– Várj, egy pillanat – szólt Ádám, amikor az egyik sor elejéhez értek. – Segítek a néninek, ha már hárman állnak körülötte, és mindenki csak … a fejére.
– Éljen az emberi összetartás… – válaszolta Balázs.
– Ne haragudjon, megengedi? – kérdezte a fiú, a hölgy mellé lépve.
– Jaj! Köszönöm szépen, nagyon kedves, fiatalember. Már kértem egy kis segítséget, de valószínűleg túl halk voltam – felelte az idős hölgy. – Lehet, kalimpálnom is kellett volna a kezeimmel, hogy észrevegyenek.
– Igazán nincs mit – felelte Ádám. – Tényleg halk lehetett, mert alig egy méterre álltak csak maga mellett.
Az egyik vevő felhúzott orral, duzzogva, a másik lehajtott fejjel hagyta ott a fiút és az idős hölgyet az iménti beszélgetés hallatán.
– Tudok még valamiben segíteni?
– Nem köszönöm! Így már megvagyok – felelte. – Minden jót, fiatalember.
– Önnek is, vigyázzon magára – válaszolta Ádám, és elindult vissza Balázs felé.
– Én is szeretek segíteni, sokszor jött jól, hogy százkilencven centi vagyok.
– Nevetséges! – felelte. – Állnak mellette, hagyják, hogy szenvedjen a néni, és még ők sértődnek meg?! Na, mindegy…
– Hát, látod – válaszolta. – Én is sokszor szembesülök az emberi önzőséggel. Már meg sem kellene lepődnöm ilyeneken. Na, gyere, menjünk.
A fiúk, miután összeszedtek és kifizettek mindent, ami kellett nekik, elindultak kifelé az áruházból. Már a bolt ajtaján keresztül is látható volt, hogy egy mentő állt, villogó jelzéssel a járda mellett. Ádámék, ahogy közelebb értek a bámészkodókhoz, akkor vették észre, hogy a mentősök befektettek valakit a mentőbe.
– Mi történt? – kérdezte Balázs az egyik ismerősétől, aki a bolt előtt beszélgetett.
A férfi elmesélte, hogy a mentős elmondása szerint egy idős bácsi feküdt az összetolt bevásárló kocsik mellett, akinek egy hajszálon múlott az élete.
– Kitalálom! Mindenki csövesnek nézte, és … rá, igaz? – kérdezte Ádám, a férfitól.
– Ahogy ez lenni szokott. Pedig nem az, csak rosszul lett és összeesett – válaszolta.
– Jellemző… így halt meg a papám is, pedig sosem ivott egy korty alkoholt sem. Szívrohamot kapott az utcán. Összeesett és meghalt, mert senki sem foglalkozott vele.
– Egy barátom nővére vetélt el és halt majdnem meg Budapesten egy buszmegállóban, mert senki sem foglalkozott vele. Félelmetes, hogy mennyire nincs már segítőkészség és egymás iránti nyitottság, együttérzés.
– Igen! Ennyire törődnek egymással az emberek…
– Ehhez a bácsihoz egy ápolónő hívta ki a mentőt. Szerencse, hogy itt volt. Mindenki más – úgy néz ki –, elkerülte őt – válaszolta Balázs ismerőse.
– Reméljük, minden rendben lesz vele – mondta Ádám, és elindult Balázzsal az autójuk felé.
– Irány a benzinkút és a kocsimosó, aztán elmehetnénk valahova ebédelni, mit szólsz? – kérdezte Ádám, már a kocsiban ülve.
– Én ráérek.
Miután tankoltak, és lemosták az autót, beültek egy olasz étterembe ebédelni. Beszélgettek, amíg az ételt várták.
– Azért ez sem volt egy unalmas nap eddig, pedig még csak egy óra van.
– Én nem tudom, mi van az emberekkel. Komolyan mondom, csőlátásuk van és sokszor tökéletesen közömbösek egymás iránt – felelte Balázs. – És az a durva – persze minden esetben tisztelet a kivételnek, mert szerencsére pozitív példa is akad szép számmal –, hogy sokszor egy-egy ilyen nemtörődömségen múlik az ember élete.
– Pontosan. Nem is olyan régen néztem egy videót a neten, ami arról szólt, hogy Budapesten csináltak egy kísérletet. Direkt az emberek reakcióját figyelték, rejtett kamerával. Egy nő egy forgalmas téren el kezdett hangosan szidni egy gyereket, és nem túl durván, de határozottan ráncigálta, lökdöste őt stb. Arra várva, hogy vajon ki fog közbelépni. Nem akarok hülyeséget mondani, de úgy emlékszem, hogy tíz emberből talán három vagy maximum négy nő ment csak oda hozzájuk.
– És fogadjunk, hogy több tíz ember ment el mellettük.
– Gondolhatod – válaszolta Ádám. – Nevetséges volt. Igaz, hogy megjátszott volt, és nem esett semmi baja a gyereknek, de megdöbbentő volt számomra, hogy mennyire közömbösek maradtak az emberek. Volt, aki csak kamerázott és továbbállt.
– Ja, igen! Kamera! – kezdte Balázs. – Erről is van fent neten egy videó, hogy egy ember életéért küzdöttek a mentősök valamelyik aluljáró bejáratánál, és annyira pofátlanok voltak a bámészkodók, hogy a mentősnek kellett rászólnia az öreg nőre, hogy ne videózzon, hanem ha már ennyire ráér, inkább próbálja meg elküldeni a sok haszontalan, unatkozó, pletykáló embert. Naná, hogy még az öregasszony sértődött meg, és válaszolt flegmán a mentősnek. Szerinted?
– Nevetséges! Kiégett „droidok” szaladgálnak sokszor az utcákon, nulla szimpátiával, segítőkészséggel. Félelmetes! Hova jut a világ? De tényleg, merre tart az emberiség?!
– Nem is tudom, mikor, talán két hónapja volt, hogy sétáltam hazafelé, talán akkor is boltban voltam – kezdte Balázs –, amikor találkoztam egy vak nővel, aki segítséget kért tőlem. Elmondta, hogy nem sokkal korábban, mást is megszólított, de csak annyit kapott válasz gyanánt, hogy: „arra előre”. Szegény nő nem állt le vitázni, inkább elindult. Amúgy nagyon jót beszélgettem vele. Intelligens, jó humorú, életvidám, barátságos nő volt. Nem értem, hogy miért kell a hátrányos helyzetű embereket kirekeszteni, lenézni…
– Gyönyörű! – felelte Ádám.
Időközben kivitték nekik az ebédet.
– Csak tudod azt nem értem, hogy akkor az a sok-sok ember, aki pont vastagon le … a földön fekvőt meg a nénit a boltban – meg sorolhatnám, mert az évek alatt rengeteg ilyen és ezekhez hasonló esettel találkoztam –, miért várja el a másiktól, hogy a kezében lévő összes dolgot eldobva, azonnal rohanjon a segítségére, amikor ő kerül bajba?! Mert hidd el nekem, hogy az a leghangosabb a pácban, aki soha nem tett semmit a másikért! Akinek csak az elvárásai nagyok, de képes a szenvedő mellett elsétálni.
– Nem tudom, barátom, de sajnos elvárja!
