Szikrák

– Evelin, most sem veszed fel a telefont? – kérdezte Mia.

– Nem láttad a kék sálam?

– A nappaliban nézd meg!

– A táskám sem találom. Hova a fenébe raktam? – kérdezte Evelin öltözködés közben.

– Az ajtó mellett van. Oda raktam a zöld mappát is.

– Mi lenne velem nélküled… – tűnődött a lány.

– Erre most inkább nem válaszolok, te lüke. Menj, lekésed a buszt – szólt Mia.

– Este jövök! – kiáltott a nő és becsukta maga mögött az ajtót.

Evelin gyakornok volt egy neves ügyvédi irodában. Az utolsó vizsgáira készült. Az elmúlt három év alatt a nyertes ügyek hetven százalékánál Evelin is segédkezett. Kétszer volt az év bojtárja. Mia és ő nyolc évvel korábban találkoztak egy koncerten, Brighton mellett. Egy partra néző lakást béreltek közösen Eastbourne déli részén.

Mia eladó volt egy könyvesboltban, akkor éppen a nyári szabadságát töltötte.

Aznap, késő este.

Hol lehet már? Ilyenkor már itthon szokott lenni! – tűnődött Mia, kissé aggódva.

Fél órával később jelzett is a kaputelefon. Valaki beütötte a lakás kapukódját. Evelin volt az.

– Szia, megjöttem – köszönt a lakásba lépve.

– Na, mi van te kis csavargó? – felelte Mia. – Minden rendben van?

– Persze! Elhúzódott egy tárgyalásunk. Olyan ügyben akarnak nyerni a főnökeim, amiben még rendes bizonyíték sincs. Minek is vállalták?! – mesélte a lány.

– Majd ez is rendben megoldódik. Főztem vacsorát, eszel? – kérdezte Mia.

– Igen, köszi, semmire nem volt időm napközben.

Vacsora után, egy palack chardonnay társaságában ültek le a nappaliban beszélgetni.

– Evelin, vacsora közben megint hívott téged az a szám, ami reggel, kétszer is. Nem lehet, hogy egy újabb hódolód?

– Arra sincs időm, hogy meghaljak, nem mintha tervezném, de annyira lefoglal a cég, hogy abszolút nincs időm ismerkedni.

– Hát, te tudod. Holnap szombat. Csinálunk valamit? – kérdezte Mia.

– Csinálhatunk, ha nem kell hozzá kilépni a lakásból.

– Ugyan már, legalább a parton sétáljunk. Jó időt ígértek holnapra.

– Szuper. Igazából, aludni lehet egy napozó ágyon is…

– Persze, majd a homokban fogok horpasztani – válaszolta Mia, és egy kispárnával játékosan oldalba suhintotta Evelint.

– Látod? Ezért mondtam, hogy inkább maradjunk itthon – nevetett.

– Ma este még megnézünk egy filmet? – kérdezte Mia.

– Megint itt aludjak a kanapén?

– Jó, akkor menj. Én még maradok kicsit.

– Köszi. Lezuhanyozom, aztán irány az ágy! – válaszolta Evelin, és kiitta a bort a poharából.

Evelin telefonja megint megszólalt, amíg ő a fürdőben volt. Ezúttal csak egyszer és rövid ideig.

Mia betakarózott a kanapén, és elindította az egyik kedvenc filmjét.

Másnap reggel Mia korán felkelt, hogy reggelit csináljon kettejüknek. Fél órával később rántotta, tea, kávé, bundás kenyér illata lengte be a lakást.

– Hahó, délelőtt fél tíz. nem kéne már felkelni? – kopogott Mia Evelin szobájának ajtaján. Már minden kihűlt.

– Jaj, már, Mius! Tudod, hogy a kávét hidegen is szeretem – jött a válasz a szobából.

– A hideg bundás kenyérért is oda vagy?

– Az még kimaradt, ideje újítani.

– Te tudod, a konyhában megtalálsz.

Húsz perc múlva Evelin ásítozva lépett a konyhaasztalhoz.

– Jó reggelt, te diktátor – köszönt morcosan a lány.

– Neked is, te lusták gyöngye.

– Fogadjunk, megtervezted az egész napot előre – szólt Evelin nyújtózkodás közben.

– Ahogy látom, jobb lesz, ha improvizálunk. Használhatatlan vagy.

– Látod, ezért kellett volna hagynod, hogy aludjak még – válaszolta.

– Evelin, csörög a telefonod. Valaki nagyon oda van érted. Este is hívott és most is… nem veszed fel?

– Megyek zuhanyozni, fogat mosni és indulhatunk – szólt a lány, figyelmen kívül hagyva a telefonját.

Mia már megszokta barátnőjétől, hogy a munkájában nagyon precíz, az élet minden más területén viszont teljesen szétszórt és csapongó. Evelin szerint, így van egyensúlyban az ő világa.

Harminc perccel később már a parton sétáltak a szikrázó napsütésben, kellemes huszonöt fokban.

– Azért csak nem bánod, hogy kijöttünk?! – kérdezte Mia.

– Jó-jó, tényleg nem rossz – nevetett a barátnője.

– Nem rossz? Mi kell még? Tengerpart, napsütés, nyugalom. Szabadság! – válaszolt Mia lelkesen, és elindult a víz felé.

– Hova mész?

– Csak a vízbe, nem jössz?

– Hát, én kihagyom, köszi. Nem tudok úszni!

– Csak bokáig megyek, nem lesz gond.

Ebben a pillanatban, Evelin telefonja megint megszólalt. A lány, tudomást sem vett róla, a zsebéből sem vette elő a készüléket. Mia is meghallotta a telefoncsörgést.

Megint keresik. Ki lehet az ennyiszer? Nem zavarja, hogy ilyen sokszor hívják? Várjunk csak! Múltkor valami céges előléptetésről mesélt meg valami londoni továbbképzésről. Akkor tuti az irodából hívják. De miért halogatja ennyire? Imádják őt odabent. Valami baj lehet? Csak szólt volna. Remélem minden rendben. –Ez a monológ egy pillanat alatt futott végig Mia fején, viszont nem akarta megint feszegetni a témát, így inkább nem szólt semmit.

– Mius, nézd, csavaros fagyi! De jó! A Sting koncert előtt ettem utoljára ilyet, emlékszel? – lelkendezett, majd folytatta. – Gyere, együnk, meghívlak. Nagyon finom lesz.

– Végre valaminek örülsz is – válaszolta.

– Te milyet kérsz? – kérdezte Evelin.

A válasz elmaradt. Evelin telefonja megint megszólalt. Ezúttal hosszan. Mia nem bírta tovább. Megfogta barátnője kezét, és félre húzta a fagyis kocsitól.

– Evelin – kezdte –, mi ez az egész? Napok óta hívogatnak. Ugyanarról a számról. Esténként is. Akármikor megkérdezem, eltereled a témát. Baj van az irodában? Vagy az elől a londoni továbbképzés elől akarsz elbújni? Azt mondtad nem kötelező, de nagy szakmai előrelépés lenne. Meggondoltad magad? Mi a baj, Evelin? Mondj valamit, kérlek! Legjobb barátok vagyunk. Közös az életünk. Kérlek szépen, ne zárj ki!

Evelin nem bírta tovább. Sírva rogyott le a mellettük lévő padra. Mia mellé ült.

– Jézusom! Evelin, mi történt? Ekkora a baj? Ki akarnak rúgni? Áruld el végre, kérlek!

Evelin kifújta az orrát, és megfogta barátnője kezét.

– Emlékszel, amikor Londonban voltam? Azt mondtam, hogy anyut látogatom meg.

– Igen, megvan – válaszolta Mia.

– Hazudtam. Egy dokinál voltam. Egy ideje nem éreztem jól magam, és nem akartam rád hozni a parát, amíg nem tudok semmi biztosat.

– Az ég szerelmére, miért nem szóltál? Elkísértelek volna – mondta Mia.

– Tudom, ne haragudj. Azt hittem, hogy egyedül könnyebb lesz.

– De akkor most, mi van? Baj van?

– Rákszűrésen voltam. Áttétes tüdőrákra gyanakodnak. A doki azt mondta, ha minden rendben, levelet küldenek.

Mia megszédült, és olyan fehér lett, mint a meszelt fal. Percekig még megszólalni sem tudott. Majd csak egy kérdést tett fel:

– Biztos, hogy a doki hív?

– Igen, adott egy névjegyet. Ez a szám volt rajta.

– Vedd fel! Tuti nincs akkora gond, lehet, hogy jó hír! – mondta.

Evelin csak nézett maga elé szótlanul. Potyogtak a könnyei. Mia viszont folytatta.

– Tudod mit, menjünk haza. Megcsinálom a kedvenced vacsorára, és ha úgy gondolod, ki is kapcsoljuk azt az átkozott kütyüt, ne csörögjön. Jó? – kérdezte.

Evelin csak némán bólintott. Nem volt ennyire erős, de ezt nem akarta az utcán elintézni. Tíz percen belül otthon voltak.

– Mit hozzak neked? Kérsz valamit, amíg készül a vacsora? – kérdezte Mia.

Evelin rettenetes zokogásban tört ki. Nem bírt megszólalni sem, csak sírt a párnájába temetkezve. A következő három óra így telt el számukra. Mia mindent megtett, amit csak tudott. Nem hagyta magára a barátnőjét, nem is főzött, inkább rendelt egy pizzát, Evelin másik kedvencét. Mia látta, hogy barátnője kikapcsolta a telefonját, és bedugta még a fiókba is. Nem szólt semmit, pedig fontos lett volna megtudni, hogy pontosan mi történt, miért hívta az orvos.

Később megették a hideg pizzát, majd a sírástól elgyengülve álomba zuhantak. Másnap Evelin, kicsivel jobb állapotban tért magához, de a telefon a fiókban maradt. Aznap nem jött hívás.

– Evelin, kincsem, mihez lenne kedved? – kérdezte Mia lágy hangon.

– Maradhatunk itthon? – kérdezett vissza a lány.

– Persze, kinyitom az ablakokat, és elindítunk valami filmet. Jó lesz?

Evelin csak némán bólintott. Pihentek, sírtak, ettek és így tovább. Nagyjából erről szólt a nap. Evelin mindent megkapott barátnőjétől, jobban is érezte magát. Kicsit. Másnap reggel Mia egy hatalmas bögre gőzölgő kávéval igyekezett a barátnője szobája felé, de megtorpant. Telefoncsörgést hallott. Hirtelen azt hitte az övé az, de rájött, hogy nem, miután meghallotta Evelin hangját.

– Én vagyok az doktor úr, tessék.

Miának földbe gyökerezett a lába. Minden idegszála megfeszült, és a csukott ajtó mögötti beszélgetésre tudott csak koncentrálni.

– Értem doktor úr, egészen biztos? – kérdezte a lány, elcsukló hangon.

Fél perc csend.

– Köszönöm, viszonthallásra! – szűrődött ki a keserves válasz a szobából.

Evelin fájdalmas hörgés közepette rogyott a földre. Ennyire még életében nem zokogott. Mia gondolkodás nélkül tépte fel az ajtót. A bögre, a tartalmával együtt zuhant a padlóra, és törött szét apró darabokra. Azonnal megölelte a lányt. Mondani sem kellett, hogy mekkora a baj. Délelőtt tizenegyig, a rosszullét határáig, szinte kiszáradásig sírtak. Nem tudtak mást. Nem ment nekik más.

Mia végül kiment a szobából, és vitt két szem nyugtatót Evelinnek. A pirulák hatottak, a lány elaludt. Mia nem tudta mi volt pontosan, csak nézett mereven maga elé. Egyetlen döntést tudott csak meghozni; A világot feltúrom, ha kell, de Evelinnek életben kell maradnia. Minden pénzem, időm, energiám rá fogom áldozni! – határozta el magát.

Végül Mia is elaludt, nagyon ki voltak merülve. Délután három óra körül, pár perc különbséggel ébredtek fel. Evelin szólalt meg először.

– Kérhetek inni? – kérdezte szinte hang nélkül.

– Persze, már is hozom. Kérsz még valamit?

Evelin csak megrázta a fejét.

– Enned is kellene, nagyon gyenge vagy. Csak pár falatot. Kérlek.

– Rendben. Van még pizza? – kérdezte suttogva.

– Elfogyott, de már is rendelek. A kedvencedet.

– Köszönöm, Mia. Szeretlek! – suttogta Evelin.

Mia szeme könnyes lett. A meghozott döntés még erősebbé vált benne. Elválaszthatatlanok voltak. Egyik lány sem gondolta soha, hogy létezik ilyen erős barátság, mint ami köztük volt.

A pizza harminc percen belül megérkezett. Evelin három szeletet megevett. Nyert egy kis erőt. Estig pihentek, néha aludtak vagy kicsit beszélgettek. Semleges témákról. Nyugtató nélkül aludták végig az éjszakát, kisebb szünetekkel. Evelint rémálmok gyötörték. Mia mellette aludt, egészen reggel nyolcig.

– Jó reggelt! – köszönt Evelin.

– Jó reggelt, hogy vagy? – kérdezte.

– Mia, tudunk beszélni?

– Persze, köszönöm. Figyelek.

– Köszönöm, hogy ennyire megértő és türelmes voltál velem. Nagyon sokat jelent, hogy itt vagy, és nem faggatóztál – mondta Evelin barátnője kezét fogva, majd folytatta. – Tüdőrákom van. Áttétet nem találtak szerencsére. A doki szerint a kemo segíthet. Azt mondta, nagy felelőtlenség volt a részemről, hogy ilyen sokáig nem vettem fel a telefont, ezért berendelt egy újabb vizsgálatra, hogy nem romlott-e az állapotom. Most minden perc, óra számít. Holnapra kaptam tőle időpontot. Előrevett – magyarázta Evelin.

Mia döbbenten ült, de végtelenül határozott volt. Nem sírtak. Már nem menekültek.

– Köszönöm, hogy őszintén elmondtad. Nincs más lehetőség, meg fogsz gyógyulni. Itt vagyok és leszek is. Mindent megteszünk, érted? – kérdezte Mia.

– Köszönöm szépen.

– Nem kell. Hány órára kell mennünk?

– Nem kötelezhetlek rá, hogy gyere – szólt Evelin.

– Hány órára kell mennünk? – kérdezte kicsit nyomatékosabban.

– Tízre – válaszolta, és megölelte a barátnőjét.

– Figyelj, te lüke, minden rendben lesz! Mindent megteszünk. Megtanulunk repülni a legnagyobb szélben is. Nem lesz óceán, ami el tudna nyelni minket. Testvérek vagyunk. Egyek vagyunk! – kacsintott Mia Evelinre, és újra megölelte.

– Mi lenne velem nélküled…

Egész nap beszélgettek. Erőt gyűjtöttek, megterveztek minden lépést. Utána olvastak mindennek. Beszélt Mia a főnökeivel. Teljes körű támogatást kapott. A pozícióját fenntartották neki, és szeretettel várták vissza. Az egyik igazgató még pénzt is utalt Evelinnek. Minden készen állt.

Végre megszakítás nélkül aludták át az éjszakát.

– Indulhatunk? Kész vagy? – érdeklődött másnap reggel, Mia.

– Mehetünk!

Londonba, a kórházig körülbelül két óra húsz perc az út autóval. Mia vezetett, az ő kocsijával mentek. Épségben, biztonságban, bár kérdésekkel tele és kissé izgatottan érkeztek meg a nagyvárosba. A kórház parkolójában álltak meg. Vettek egy utolsó, mély levegőt és elindultak a bejárat felé. Mia végig fogta Evelin kezét. Sosem engedte el.

– Minden rendben lesz. Nem lehet másképp – mondta Mia.

– Köszönöm. Remélem!

– Tudom, hogy úgy lesz! – válaszolta a lány mosolyogva, de mégis határozottan.

A recepción útba igazították őket. A doktor bent volt a rendelőjében. Nem volt más beteg nála, gyorsan bejutottak.

– Üdvözlöm önöket, dr. Phil Jackson vagyok. Örülök, hogy ideértek.

– Jó napot kívánok, doktor úr. Evelin Greenshaw.

– Mia Freeland. Üdvözlöm.

– Foglaljanak helyet! Evelin, önnel beszéltem telefonon, ugye?!

– Igen, doktor úr.

– Ms. Freeland, ön hozzátartozó, esetleg barátja Evelinnek? – kérdezte az orvos.

– Barátok vagyunk, doktor úr, együtt is élünk. Jóban, rosszban – válaszolta Mia.

– Ezt örömmel hallom – mosolygott szelíden a doktor.

– Nos, Ms. Greenshaw – fordult Evelin felé, – egy laborvizsgálattal kezdenénk a napot. A kartonja itt van nálam, az asszisztensem nemsokára visszajön és elkíséri önöket. A mai nap folyamán, a terveim szerint, négy vizsgálatot szeretnénk elvégezni. Menet közben természetesen mindenről részletes tájékoztatást fogunk nyújtani, ha így önöknek is megfelel – mondta.

– Rendben, doktor úr, köszönöm szépen – felelte Evelin.

– Ms. Freeland is önnel tarthat mindenhova. Nem lesz gond.

– Nem is tágítanék mellőle! – jelentette ki Mia.

– Helyes! – válaszolta az orvos.

Időközben csatlakozott hozzájuk az asszisztens is.

– Üdvözlöm önöket! Mrs. Wilkins vagyok – mutatkozott be a hölgy. – Én fogok magukkal tartani mindenhova, és minden felmerülő kérdésükre, a legjobb tudásom szerint igyekszem válaszolni is – mondta barátságos hangon.

– Rendben, Christine, köszönöm szépen – kezdte a doki, majd folytatta. – Akkor, ahogy megbeszéltük, egy laborral kezdenénk. Itt vannak a papírok. Utána egy teljes mellkas MRI-t csinálunk. Ne aggódjon Ms. Greenshaw, minden rendben lesz.

– Köszönöm szépen, doktor úr. Felőlem indulhatunk – válaszolta Evelin, és megfogta Mia kezét.

Fél perccel később a folyosó végén álltak meg.

– Ez itt a labor. Egy pillanat türelmet kérek – szólt az asszisztens, és bekopogott a helyiség ajtaján.

– Ne aggódj, most csak vért vesznek – mondta Mia, nyugtatgatva barátnőjét.

– Jól vagyok, köszönöm – jött a kissé hűvös, de őszinte válasz Evelintől.

– Mehetünk, jöjjenek utánam – szólt Mrs. Wilkins. – Itt foglaljon helyet, kérem.

A laborban nagyjából nyolcan lehettek. Ott is kedvesen, barátsággal fogadták őket. Nyolc kémcső vért vettek le. A doktor mindenre kiterjedő vizsgálatot kért. Gyorsan végeztek, nem is érzett fájdalmat Evelin. Békésen beszélgettek közben.

– Két perc és indulhatunk – szólt a kísérőjük.

Evelin kissé megszédült, de kapott egy szelet csokit, amitől jobban lett.

– Hölgyeim, indulhatunk?! Az MRI vizsgálat következik. Van esetleg kérdésük? A szomszédos épületbe kell menni – mondta az asszisztens.

Kint egy betegszállító várt rájuk kerekesszékkel. Evelin kényelmesen elhelyezkedett. Jól érezte magát, de ez kórházi előírás volt.

– Megkérdezhetem, hogy mennyi ideig tart ez a vizsgálat? – érdeklődött Mia.

– Természetesen. Sajnos ez hosszabb lesz, mivel a doktor úr kontrasztanyagos vizsgálatot rendelt el. Ilyenkor meg kell várni a laboreredményt. Egy óra körülbelül és meg is lesz. Maga a vizsgálat másfél-két órát vesz igénybe. A teljes mellkast, tüdőt nézzük – válaszolt szívélyesen az asszisztens.

– Értem, köszönöm! – felelte Evelin. – A kontrasztanyag fájdalmas? Égetni fog?

– Járhat enyhe hányingerrel, bőrviszketéssel, bőr alatti melegségérzettel esetleg, de a teljes vizsgálat alatt élő kapcsolatban leszünk önnel, bármit érez, tapasztal, azonnal tud szólni, és gyorsan tudunk reagálni. Biztonságban lesz. Vigyázunk magára! – mondta mosolyogva Mrs. Wilkins, miközben megsimogatta a lány vállát.

– Köszönöm. Megnyugtató, hogy jó kezekben leszek – válaszolta Evelin.

Valamivel több, mint egy órával később meg is lett a laboreredmény. Annyit tudtak csak meg Evelinék, hogy nincs akadálya a kontrasztanyagos vizsgálatnak. Az eredmény teljes kiértékelése a nap végén volt, minden szűrést követően. Sürgetve kérte őket a doktor. Az MRI után csináltak egy teljes CT felvételt is, hogy biztosan fel tudják állítani a pontos diagnózist.

Kezdtek elfáradni, órák óta a kórházban voltak. Evelinnek sem enni, sem inni nem szabadott. Mia is csak egy kávét és egy kis vizet ivott. Messze volt a büfé tőlük. A negyedik vizsgálat a bronchoszkópia volt. Egy hörgőtükrözés, hogy mintát vegyenek a szövetekből.

– Tarts ki, nincs már sok hátra! Erős vagy! – támogatta barátnőjét Mia.

– Tudom, de már nagyon ki vagyok merülve. Szeretnék már haza menni, és csak aludni holnap reggelig – válaszolta nagyot sóhajtva.

Megvolt minden vizsgálat, az eredményekre vártak. Vegyes érzésekkel, fáradtan ültek az orvos rendelőjében. A doktor munkaideje lejárt, már csak Evelinnel foglalkozott. Negyed órával később meg is érkezett a negyedik eredmény is. Volt jó és rossz hír is.

– Nos, Ms. Greenshaw! – kezdte az orvos. – Sajnos a vizsgálatok ugyanazt mutatták. Tüdőrák. Viszont két jó hírrel azért szolgálhatok. Továbbra sincs áttét, ezt határozottan ki tudom zárni, és szerencsére állapotromlás sem tapasztalható, mutatható ki – közölte tényszerűen, de együttérző hangon az eredményt dr. Jackson. – Sajnálom. – mondta.

Evelin csak nézett maga elé. Teljesen erejét vesztett volt már.

– Doktor úr, mi a következő lépés? – kérdezte Mia kissé halkan.

– Szerencsére nem végső stádiumban van – válaszolta, majd folytatta. – Nem az elején járunk, de sokkal nagyobb az esély a gyógyulásra, ha azonnal, a lehető leggyorsabban elkezdi Ms. Greenshaw a kemoterápiát – válaszolta.

– Értem. Az milyen ütemben zajlik? Mit kell tudni róla? – érdeklődött Mia.

– Jól emlékszem, hogy Eastbourne a lakhelyük? – kérdezett vissza a doki.

– Igen.

– Örülök. Szerencsére ott nagyon jó az onkológiai osztály. A vizsgálatok miatt ide kellett jönniük, de a kezelést az ottani rendelőben megkaphatja Ms. Greenshaw. Van ott egy régi barátom. Főorvos. Dr. Eric Silvers. Bátran merem ajánlani. Nyugodtan keressék fel. Konzultálok vele, ha beleegyezik – fordult Evelin felé.

Evelin felnézett, de csak némán bólogatott. Nem volt jól. Újra átjárta a félelem, és ereje sem volt már.

– Rendben, Ms. Greenshaw, még ma este felveszem a kapcsolatot, dr. Silvers-szel. Megpróbálok holnapra kérni tőle egy időpontot, ha az megfelel önöknek is – mondta dr. Jackson. – Minden pontos tájékoztatást tőle fognak megkapni, ő lesz Ms. Greenshaw kezelőorvosa. Rendkívül alapos, nagy tudású szakorvos. Bízhatnak benne.

– Rendben van, doktor úr. Nagyon hálásak vagyunk mindenért! – mondta Mia.

– Nagyon szépen köszönök mindent, doktor úr! – suttogta Evelin.

– Nem tesz semmit. Rengeteg erőt, kitartást és mielőbbi gyógyulást kívánok önnek, Ms. Greenshaw. Nyugodtan keressenek, ha kérdésük van, vagy ha valamiben tudok segíteni. Minden jót kívánok önöknek. Viszontlátásra! – köszönt el tőlük az orvos.

– Köszönjük szépen. Bízunk a legjobbakban. Minden jót önnek is, doktor úr. Viszontlátásra! – köszöntek el a lányok, majd becsukták maguk mögött az ajtót.

– Evelin, kincsem, minden rendben lesz! Kivegyünk egy szobát valahol? Elég hosszú az út. Rendelünk valamit, eszünk és alszunk reggelig. Jó lesz? – kérdezte Mia.

– Nem kell. Menjünk haza. Együnk valamit, és induljunk. Köszönök szépen mindent – mondta Evelin, és Mia nyakába borulva kisírta az egész nap terhét magából. Utolsó erejéből berogyott a kocsiba, és el is aludt a hátsó ülésen.

Mia elhajtott egy étteremhez, elvitelre kért két adag sült húst, krumplival. Még ott, az étterem parkolójában nekiláttak. Evelin több mint a felét meg tudta enni. Vissza is aludt. Mia útnak indult. Késő este, de biztonságban hazaértek. Minden rendben volt az úton. Otthon, erőtlenül rogytak az ágyukba. Perceken belül el is aludtak.

Másnap reggel nyolckor csörgött Evelin telefonja. Dr. Jackson volt az. Kilenc órára tudott időpontot egyeztetni dr. Silvers-szel.

– Rendben, köszönöm szépen. Mindenképpen ott leszek! – válaszolt Evelin a hírre.

– Mi újság? – kérdezte Mia.

– Kilencre kaptam időpontot.

– Szuper! Készülődöm és indulhatunk is. Jó? – kérdezte Mia.

Evelin csak bólogatott, és elindult a fürdőbe.

Kilenc óra előtt tíz perccel már a rendelő ajtajánál álltak, dr. Silvers-re várva. Nem kellett sokat várakozniuk, az asszisztens már szólította is őket.

– Üdvözlöm önöket. Dr. Eric Silvers vagyok.

– Jó napot kívánok, doktor úr. Evelin Greenshaw.

– Tiszteletem, doktor úr, Mia Freeland. Evelin barátnője, lakótársa.

– A legnagyobb segítségem és támaszom. Nem mozdul mellőlem! Nem is szeretném! – jelentett ki Evelin.

– Értem! – válaszolt mosolyogva dr. Silvers. – Köszönöm, hogy ilyen hamar ideértek. Még tegnap este beszéltem dr. Jacksonnal. Tájékoztatott az állapotáról, és az összes leletet, eredményt átküldte nekem. Itt van minden előttem. Volt időm átolvasni és felállítani egy kezelési tervezetet. Természetesen minden kizárólag az ön beleegyezésével fog történni. Az nagyon jó hír, hogy nincs áttét. Így jóval nagyobb az esély a gyógyulásra – mondta dr. Silvers.

– Értem. Szeretnék részletes tájékoztatást a folyamatokról, és mondanom sem kell, hogy teljesen meggyógyulni – felelte Evelin kissé mosolyogva.

– Nagyon örülök, Ms. Greenshaw, a pozitív hozzáállásnak. Ez már fél siker – válaszolta dr. Silvers mosolyogva. – Természetesen mindenről végig, alapos tájékoztatást fogunk nyújtani önöknek.

A következő háromnegyed órában átbeszélték a teljes kezelési tervet pontról pontra. Dr. Silvers mindenre felkészült és nagyon alaposan, türelmesen tájékoztatta Evelint és Miát a lehetséges mellékhatásokról, gyógyulási esélyekről, a kemoterápiás kezelés minden részletéről. Előre megbeszélték az időpontokat.

Aznap este reménykedve és inkább bizakodva, mint félve feküdtek le aludni. Dr. Silvers hozzáállása, tudása és felkészültsége, nagyon megnyugtató volt számukra, és bizalmat ébresztett a lányokban.

Evelin már másnap meg is kapta az első kezelést.

– Hogy vagy? Milyen érzés? – érdeklődött Mia a kezelés közben.

– Furán. Félek, de bizakodom. Éget, viszket kicsit, de tudom, hogy ez kell, és hogy ez ezzel jár. Rendbe akarok jönni, Miusom. Rendbe kell jönnöm! – válaszolta Evelin könnyes szemekkel.

– Együtt fogunk meggyógyulni! Csak így lehet! – mondta Mia, barátnője kezét simogatva.

– Mi lenne velem nélküled? – kérdezte Evelin.

Mia arcán legördült egy könnycsepp, és még jobban megszorította a lány kezét. Erősen, de tele szeretettel és odaadással.

– Velem mi lenne?! – kérdezett vissza.

A kezelés egy órával később befejeződött. Evelin elfáradt, szédült kissé, és viszketett a bőrének nagy része. Ettől függetlenül jól volt. Rosszullét nem volt, egészen délutánig. Akkor viszont minden jött, amit az orvos mondott. Hányinger, hányás, hasmenés, égető, szúró fájdalom, láz, rossz közérzet.

Evelin tűrte, de csak egy darabig. Nagyon ki volt bukva, úgy érezte, hogy elhagyta minden remény. Minden bizalom elillant belőle. Fel sem fogta, hogy ez vele történik. Mia mellette volt, mindenben támogatta őt.

Beszéltek olyan emberekkel, akik hasonló, vagy ugyanebből a betegségből gyógyultak ki. Interjúkat, előadásokat, beszámolókat néztek, hallgattak sikeres gyógyulásokról. Órákon át mantráztak, imádkoztak. Evelin kedvenc pizzáját is megrendelték, pár falatot evett is. Mire éjjel lefeküdtek, a lány újra hitt a gyógyulásában. Mia is.

Másnap nem kapott Evelin kezelést, fokozatosan kezdték a szervezetét hozzászoktatni a gyógyszerekhez.

– Képzeld, kincsem! – szólt Mia. – Beszéltem egy barátommal. Budapesten él. Ide járt főiskolára, itt ismertem meg. Gábornak hívják, és elmesélte, hogy mivel is foglalkozik. Emlékszel, hogy meséltem neked már az alternatív gyógymódokról? A szervezet öngyógyító folyamatairól? – kérdezte Mia lelkesen.

– Valami rémlik. Nézünk filmet? – kérdezte Evelin, terelve a témát. Ő kevésbé hitt, vagy nem akart, nem mert hinni.

Az első kezelést követő hetek felértek számukra egy érzelmi hullámvasúttal. Fent és lent is voltak. Sokszor hirtelen váltott. A jókedv és bizalommal teli nevetés egy pillanat alatt csapott át a hányós, sírós, fájdalmas valóságba. A lelki és fizikai állapot mindkét végletét intenzíven megélték. Küzdöttek, ahogy csak tudtak. Volt, hogy tányérok repkedtek, poharak társaságában. Volt, hogy sűrűn váltakozva nevettek, sírtak órákon át. Filmet néztek vagy videókat. Gáborral egyre többet beszéltek, Evelin kezdett hinni. A szervezete, legnagyobb örömükre, elkezdett stabilan, pozitívan reagálni a kemo gyógyszerekre. Megjelent a fény az alagút végén.

A kezelésenkénti adagot nem, de a kezelések számát le lehetett így csökkenteni. Szerda délután a tükör előtt állva nézte magát Evelin.

– Mius, gyere, kérlek! – szólt halkan. – Nézd meg!

– Mit, babám? – érdeklődött.

– Mi lett velem? Hogy nézek ki? – kérdezte. – A gyönyörű, sűrű, erős, fénylő csoki barna hajam. Hol van? Hova tűnt? Fürtökben csüngő, csapzott madárfészek lett – folytatta. – És nézd meg! Nézd az alakom, harmincöt kiló vagyok. Leesik rólam minden ruha. Csont és bőr. Igazi zombi lettem – mondta szomorúan, könnyes szemekkel. – Nézd, a szemeim. Hol vannak a rikító, azúrkék szemek? Világítottak a sötétben. Emlékszel? – kérdezte. – Semmilyen lett. Élettelen és szürke. Halott! – mondta elcsukló hangon Evelin.

– Fejezd be! – kiáltott rá Mia. – Ha valaki, én igazán megértelek, tudod jól. Viszont élsz! Itt vagy! Nem vagy halott! – folytatta sírva Mia. – Mindenért hálát kell adni. Minden nap egy adomány, mert megélhetjük. Együtt! Élünk, és egyre jobban leszel. Emlékezz, mit mondott a doki, hogy elindultunk a gödörből felfelé. Nem szabad most itt megállni! – mondta Mia határozottan. – Nincs visszaút. Nem adjuk fel! Tudom, hogy fáj, hogy árnyéka vagy önmagadnak. Valaki, akiről sosem hitted volna, hogy egyszer visszanéz rád. Tudom! Van, hogy le kell bontani a falakat, az egész házat az alapokig, hogy azt megerősítve, egy palotát húzzunk rá. Most kezdjük az építkezést. Fogom a kezed, és minden téglát együtt rakunk a helyére! – mondta Mia annyira erős hittel és bizonyossággal, hogy Evelin szóhoz sem jutott.

– Egy csoda vagy az életemben. Mondtam már? – kérdezte Evelin zokogva és nevetve egyszerre.

– Tudod mit? Nyitunk a világra. Mit veszítünk? – kérdezte Mia.

– Mire gondolsz?

– Tudod, Gábor. Sokat beszéltünk vele. Látogassuk meg! Mit szólsz?

– Budapesten? Sosem voltam ott. Nem is ismerjük őt. Repülhetek egyáltalán?

– Én ismerem. Nagyon jó ember. Neked nem lett szimpatikus? Beszélünk a dokival. Azt mondta, hogy sokat javult az állapotod. Na? Mehet a dolog? – kérdezte Mia lelkesen.

– Félek, Miusom. Félek ettől az utazástól.

– Tudom, de minden rendben lesz! Vigyázok rád, és nem leszünk egyedül. Emlékszel, mit meséltem, hogy Gábor mivel foglalkozik? Azt mondta, hogy van egy barátja, nagy tanítója, hogy mesél róla személyesen. Hatalmas eredményeket értek már el sok-sok betegség kapcsán. Evelin, édesem, nem veszítünk semmit sem! Maximum kirándulunk egy jót.

– Te már erről beszéltél vele? Meg van dumálva, hogy megyünk?

– Nem. Csak említette, hogy tudnának neked segíteni, ha odautaznánk. Részletesen elmond mindent majd az egészről, ha odamegyünk. Küldött egyébként egy honlapot is.

Evelin leült a kanapéra, kicsit magába roskadva, gondolkodva. Közel egy órán át meg sem szólalt. Mia teát főzött, és csendben figyelte barátnőjét.

– Tudod mit? Legyen! Menjünk! Beszéljünk a dokival. Már két napja nem hánytam. Van javulás. Erősebb is vagyok. Csináljuk! – lelkendezett Evelin.

– Rendben, azonnal hívom a dokit – felelte Mia.

Másnap tízre kaptak időpontot. Ennyire lelkesen, még soha nem mentek orvoshoz. A doki már kevésbé volt az a hír hallatán.

– Ms. Greenshaw. Biztos, hogy ezt szeretné? Jót tenne ez az út? – kérdezte.

– Úgy érzem, doktor úr, hogy van erőm hozzá.

– Ki van ott, vagy miért lett hirtelen ez ennyire fontos? – kérdezte.

– A remény és egy barát – szólt Mia.

– Ennél ködösebb választ nem is kaphattam volna – mondta hűvösen dr. Silvers.

Mia és Evelin csak mosolygott.

– Tudják, mit csinálnak? Hogy járhat ez az út kockázattal is? – kérdezte az orvos.

– Igen! – jött egyszerre a válasz.

– Alaposan végiggondolták?

– Doktor úr, ha a remény a gyógyulásra Budapesten van, oda kell utaznom. Azt mondta, hogy jobban vagyok már.

– Látom, kötik az ebet a karóhoz – mondta. – Rendben, viszont van néhány feltételem. Mindenképpen csinálunk egy alapos vizsgálatsorozatot. Labor, MRI stb. Valóban jobb az állapota szerencsére, de ezekre szükség lesz – mondta. – Van egy szakorvos Budapesten, több konferencián is volt szerencsém találkozni, beszélgetni vele. Nagyon elismert a területén. Felveszem vele a kapcsolatot, és az első útjuk hozzá kell, hogy vezessen egy kontrollra. Megértették?! Jól beszéli az angolt, nem lesz ebből probléma. Egy hétnél tovább, az eredményektől függetlenül sem maradhatnak. Amint landolt a repülő, arra kérem önöket, hogy hívjanak fel! – vázolta az orvos a részleteket. – Rendben van ez így?

– Úristen, doktor úr, nagyon szépen köszönjük! – válaszolta Evelin. – Minden feltételt elfogadunk, és eleget fogunk tenni nekik. Nagyon hálásak vagyunk!

Késő délutánra meg is lett minden sürgetett vizsgálati eredmény. Jó hírekkel tudott szolgálni nekik az orvos. Engedélyezte az utazást. Otthon le is foglalták a jegyeket, és Gáborral is egyeztettek, megbeszéltek mindent. A reptéren várt rájuk.

Két nappal később már a repülőn ültek, amikor Evelinre rátört a fejfájás.

– Jól vagy? Mit segítsek? – kérdezte aggódva Mia.

– Fel lehet még hívni az orvost? Tudunk beszélni vele? – kérdezte Evelin.

– Megkérdezek valakit. Mindjárt jövök.

A repülő még nem indult el, az utasok nagy része még be sem szállt. Mia beszélt egy stewardess-szel. Vázolta neki Evelin állapotát, és megkérte, hogy telefonálhassanak. A pilóta külön engedélyével felhívhatták az orvost.

– Értem! Nem, doktor úr! Igen! Igen! – válaszolgatott Evelin a telefonba. – Értem, így lesz. Nagyon szépen köszönöm, viszonthallásra! – felelte. – Nincs semmi gond, be kell vennem egy fájdalomcsillapítót. Azt mondta, hogy mivel nincs más tünetem, valószínűleg csak az izgalom emelte meg a vérnyomásom, és attól fáj a fejem.

A gyógyszer hatott. Fél órával később a repülő felszállt, a fejfájás elmúlt.

– Meglátod, imádni fogod Budapestet. Én már jártam ott egyszer – lelkendezett Mia.

– Nem is mesélted. Szép hely?

– Igen, nekem nagyon tetszett. Ott a Parlament meg a Duna meg a vár és a sok-sok múzeum. Jó lesz nagyon! – mosolygott.

– Nagyon várom! – felelte Evelin boldogan, és ráhajtotta Mia vállára a fejét. Jól voltak. A kettő óra húsz perces repülő út teljesen zökkenőmentes volt. Könnyedén landoltak a repülőtéren. Kiszállás után magukhoz vették a csomagokat, és elindultak kifelé, ahol Gábor már várta őket. Nagyon örültek a találkozásnak. Ölelkezve, mosolyogva mutatkoztak be egymásnak.

Gábor kocsija felé vették az irányt. Ismerte jól a várost. El tudta kerülni a dugókat. Vidáman beszélgettek. Gábor évekig tanult Londonban, nagyon jól beszélt angolul. Egyedül lakott egy két szobás lakásban, ott rendezte be a lányok hálóját is. Menet közben sok látnivaló tárult a szemük elé. Imádták a lányok az utat, a várost, a látképet.

– Azt nézd! – szólt Evelin vidáman. – Ugye milyen szép? – kérdezte.

– Látom, az a Parlament – felelte Mia.

– Hú, de gyönyörű! – mondta Evelin a Lánchíd láttán.

– Nézz oldalra, alattunk a Duna – szólt a barátnője.

Evelin némán, de áhítattal tapadt az autó oldalsó ablakára. Elakadt a lélegzete is.

– Tudod, az új utunk elején nem gondoltam, hogy fogok még valaha látni ennyire gyönyörű helyet. Vagy egyáltalán bármi más szépet – mondta Evelin, és elsírta magát. – Végtelenül hálás vagyok neked, Mia. Te mentettél meg. Te hoztál vissza az életbe. Nagyon szeretlek!

– Mondtam, hogy nem játszik más, csak is a gyógyulásod – mosolygott könnyes szemekkel Mia.

Gábor csak mosolygott, és percekkel később szólalt csak meg. Átérezte a lányok helyzetét.

– Arra felfelé, ott lakom fent a domb tetején – mondta Gábor. – Nemsokára meg is érkezünk. Otthon, miután kifújtátok magatokat, elmesélek mindent. Gondolom, már nagyon kíváncsiak vagytok – nevetett.

– Természetesen! Gyógyulni jöttem, még ha nem is tudom, hogy pontosan miről is van szó. Meggyőzött, amit eddig hallottam, olvastam, na meg persze Mia is – nevetett.

– Minden rendben lesz. Higgy nekem. Meg fogod tapasztalni te is, hogy többről szól a valóság, mint amennyinek látszik, vagy aminek hisszük – kacsintott Gábor.

– Most már várom. Már nagyon érdekel – mondta Evelin. Mia csak mosolygott, és megfogta a lány kezét. Hátul ültek, egymás mellett.

– Megérkeztünk, hölgyeim. Íme a szállodájuk – nevetett Gábor, miközben leparkolt. – Nem egy luxushotel, de a kilátás garantáltan tetszeni fog nektek – folytatta. Mia és Evelin kiszálltak az autóból, és elkezdték kipakolni a táskájukat. Újdonsült szállásadójuk és barátjuk miután kiszállt a kocsiból mutatóujjával a parkoló mellett párhuzamosan futó út, túlsó oldalán lévő társasházak közötti, lefelé vezető lépcsőre mutatott.

– Onnan nézzetek le, lányok! Tetszeni fog, garantálom! – mondta Gábor.

Autók nem csak a parkolóban, hanem az út két szélén is álltak. Zebra nem volt felfestve. Csak egy, az utca elején kihelyezett harminc kilométer per órás, kopott sebességkorlátozó tábla jelezte, hogy az utcában kötelező lassan közlekedni. A hölgyek hátrahagyva a cuccaikat, szinte mint két kislány lelkesen, boldogan indultak meg, szinte szaladva az út túlsó oldala felé.

Végzetes döntés volt!

Körültekintés nélkül, csak előre nézve léptek ki a kocsik közül az útra.

A hullarészeg sofőrnek esélye sem volt a megállásra. Látni sem látott rendesen!

Kilencvennel hajtott, fékezés nélkül…

Nem lehetett mit tenni…