– Leülhetek ide?
– Csak tessék.
– Köszönöm – mosolygott a férfi.
Egy darabig csak ültek nyugodtan, csendben. Egyikük újságot olvasott, míg a másik a tengert figyelte.
Néha-néha, kissé kényelmetlenül egymásra pillantottak, de nem jöttek túlzottan zavarba. Furcsa helyzet volt, mintha ismerték volna egymást, mégsem tudták hova tenni a másikat.
Végül megtört a hallgatás.
– Greg vagyok. Nem találkoztunk már valahol? Talán egy konferencián?!
– Steven. Nagyon örvendek! Lehetséges, én is ezen gondolkoztam – felelte a férfi, miközben összehajtotta az újságot.
– Mit gondolsz?
– Miről?
– Szerinted nem furcsa? Nem rémisztő?
A férfi kérdőn nézett Gregre.
– A tenger – érkezett a válasz.
– A tenger?! Hmm… miért lenne az?
– Nézd meg, mekkora erő rejlik benne. Nézd, hogy milyen békés, holott mérhetetlen, amit képvisel, és felfoghatatlanul hatalmas.
– Hát, ha így nézzük…
– Többet mutat, több ő, mint amennyit látunk belőle.
Steven csendben nézte a végtelenbe nyúló víztömeget.
– Gondolj bele! Mennyi élet lakozik benne. Mennyi történet fűződik hozzá. Milyen hatalmas, összetett, tökéletesen megalkotott és mégis milyen törékeny. Életet ad, és el is tud pusztítani. Milyen sok lélek veszett már oda benne, miközben millió élőlény nem tud meglenni nélküle. Megkomponált harmóniája ez az életnek és halálnak.
Steven az utolsó mondatra felkapta a fejét.
– Hogy mondod?! – kérdezte a férfi, tágra nyílt szemekkel.
– Te nem így gondolod?!
– Nem tudom… én… – felelte Steven.
– Csak pillants a mélyére. Valami, ami ekkora jelentőséggel bír, ilyen bonyolult és csodálatos, ugyanakkor veszélyes és békés is, csupán csak úgy van és kész?! Megszámlálhatatlan élőlény lakja a mikroszkopikustól kezdve az óriási bálnákig. Tökéletes szimbiózisban. Csak úgy működik, ahogy kedve tartja?! Teszi, ami jólesik neki? Mellesleg az egész Földre igaz ez a kölcsönösség, ha megnézed.
– Akkor szerinted irányítja valaki a dolgokat?!
– Vagy valami! – szólt közbe Greg. – Csak nézz körül a világban, amiben élünk. De most maradjunk a víznél. Nagy részét még fel sem fedezték. Lenyűgöző, hogy mennyi mindent rejt.
– A barátom az óceánba fulladt, miközben letépte a bal lábát egy cápa. Azóta annyira nem szeretem a nyílt vizeket.
– Akkor pontosan tudod, miről beszélek.
Steven nem válaszolt, csak fintorgott egyet.
– Sajnálom a barátod.
– Három éve már. Jó ember volt. Ostoba baleset áldozata lett.
– Baleset?
– Igen. Egy pillanatra áthajolt a hajó korlátja fölött, amikor meglökte őt egy férfi, aki váratlanul rosszul lett, és miközben ájultan zuhant a földre, nekiesett a barátomnak. Ráadásul a hajó is arra dőlt, amerre ők voltak. Véletlen baleset volt, mint utólag kiderült.
– Véletlen?!
Steven arca egy pillanatra eltorzult. Minden kiült rá, ami az imént elhangzott kérdés kapcsán felötlött benne.
– Szerinted gyilkosság volt vagy mi?! Szerinted szándékosan lökték a cápák közé?! Az én barátom a légynek sem tudott ártani. Soha egyetlen ellensége sem volt! Nem ismertem nála jobb embert! – csattant fel a férfi.
– Nem! Nem! Dehogyis! Szó sincs róla! Bocsáss meg! Nem ismertem őt, nem erre gondoltam, ne haragudj, kérlek!
Steven sóhajtott egy nagyot, majd a térdére támaszkodva a tenger felé fordult.
– Akkor miről beszélsz? – kérdezte végül.
– Csak egy pillanatra gondoljunk bele, a tengernél maradva. Akármikor el tudná önteni ezt a várost, megölve benne sok-sok embert, állatot. Mégsem történik ilyesmi. Rengetegen halnak meg minden nap, de ritka, hogy valamilyen természeti erő végez velük. Véletlen lenne?
– Mondd ezt egy cunami áldozatainak.
– A Föld összes tengere, óceánja, vize képes lenne elpusztítani az emberiséget, akármikor. Mégis itt vagyunk. Persze történnek katasztrófák, és sokan csak a fizikára fogják meg előállnak mindenféle magyarázattal, de gondolod, hogy „csak úgy” történnek?! A barátod meghalt. Szörnyű veszteség, pótolhatatlan. De hadd kérdezzem meg: a barátod tudott úszni?
– Nem, sajnos nem.
– És a legénység vagy valaki, aki meg tudta volna menteni, merre voltak?
– A hajó belsejében ünnepeltek. A barátom, aki soha nem ivott alkoholt, csak kiment levegőzni, mert a párja „beletuszkolt” egy pohár pezsgőt, amitől ő megszédült.
– Akárcsak a férfi, aki pont akkor lett rosszul, amikor odalépett a barátod mögé.
– Mire célzol ezzel? Szerinted ennek így kellett lennie?!
– Úgy fest, elkerülhetetlen volt, hogy vízbe essen. A hajó is feléjük dőlt, és segítség sem volt…
– És legalább jóllakott egy állat belőle, mi?! – kérdezte a férfi gúnyosan.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak…
– Csak mi? Azt mondod, hogy minden okkal történik? Mindennek van értelme? Egy isten vagy egy láthatatlan erő irányít mindent?! Ne nevettess…
– Elfogadom, hogy nem hiszel benne, de csak gondolj bele. A bolygónk rendkívül összetett, bonyolult gépezet. Megmagyarázhatatlan dolgokkal tele. Minden nap látni valamilyen csodát, csak figyelni kell. Az állatok, növények világa. Lenyűgöző! Akárcsak az emberi szervezet felépítése. Véletlenül működnek úgy ahogy? – kérdezte Greg, majd folytatta.
– Mennyi háború, konfliktus, járvány és betegség, éhínség sújtotta már az emberiséget. Mennyi természeti katasztrófa. Vulkánkitörések, földrengések, cunamik és árvizek, a tornádókról nem is beszélve.
– Igen, és? Sok millió ember veszett oda. Tudom. Elég nagy baj.
– Persze, ez tény. Borzalmas, szörnyű dolgok ezek. De…
– De mi?! – kérdezte Steven.
– De próbáld meg megvizsgálni más oldalról is. Egyrészt nem a cápa tehet arról, hogy a barátod vízbe esett, ő csak a túlélés miatt támadta rá. A cápa is életben akart maradni. Valamiért pont ott volt. Sajnos szerencsétlen barátod így is, úgy is meghalt volna. Másrészt a viharok sem jöttek soha előjelek nélkül, ahogy a tornádók sem mindennapi jelenségek a Föld ezernyi pontján. Sosem alakultak ki váratlanul, percek alatt, spontán, kedvük szerint úgy, mintha önmagukat irányítanák. És mindig, de tényleg mindig voltak túlélők. Akármelyik háborút, szörnyűséget nézzük. Pestis, teszem azt. De volt egy Hitler is Sztálinnal karöltve, és őket is sokan túlélték. De tudod mit?! Ne menjünk vissza ennyire a múltba.
Nézzük meg Afrikát vagy Indiát. Mai napig járványok irtják az ott élőket. Éhínség tizedeli őket minden áldott nap, a belharcokról nem beszélve. Elképesztő körülmények között élnek. Élnek! Érted már?
Steven meredten, némán nézett a férfira.
– Tudom, hogy mit gondolsz – folytatta Greg –, és igazad van! Nincs ez így jól! Nagyon nincs! A civilizált, gazdag nyugat rengeteget tehetne értük, tudom! Van, aki tesz is szerencsére. Ettől függetlenül azt mondom, hogy a legsúlyosabb körülmények között is élnek emberek. Sokan. Mert valamiért élniük kell. Pedig mind egyformán vannak „felépítve”.
Számtalan esetről, Isten számlájára írt történetről lehet hallani, olvasni, amikor az orvosok is értetlenül álltak a felépülő páciensek mellett, amikor csodával határos módon élt túl valaki valamit, amibe más belehalt, vagy Juliane Koepcke esetéről, aki ’71-ben egyedüliként élt túl egy kilencvenegy áldozatot követelő repülőbalesetet úgy, hogy háromezer métert zuhant a dzsungel közepén landolva. Vagy például Steven Callahan, aki ’82-ben hetvenhat napig sodródott, hánykódott a tengeren, akire végül Guadalupe partjainál talált rá egy halász. De ugyanilyen „szerencsés” volt Harrison Okene is, aki 2018-ban több mint két napot töltött egy több mint harminc méter mélyre süllyedt hajó szűk kabinjában, amit érthetetlenül, csodával határos módon nem öntött el a víz teljesen. Így ő volt az egyetlen, aki túlélte a katasztrófát. Mai napig élnek mind a hárman, és mindegyik történet leellenőrizhető. Érted?
Steven nem tudott mit felelni.
– Hidd el, drága barátom, a tenger – itt és most – nem véletlenül nyugodt.
