– Nézzenek oda! Ernő, szia! Téged is lehet még látni?!
– Hello, Imi! Hogy vagy?
– Minden rendben, köszönöm. Mióta jársz ide?
– Csak egy hónapja iratkoztam be.
– Akkor azért nem láttalak még itt. Szeretem ezt a könyvtárat, sok minden megvan nekik. Nagyon jó hely – mondta.
– Nekem is tetszik, bár kicsit szűkösek a termek, sorok. Nehézkesen férek csak el a polcok között – felelte Ernő.
– De legalább van könyvtár – válaszolta Imre mosolyogva.
– Persze, az jó! Na! – szólt Ernő, miközben az Imre kezében lévő könyvre nézett. – Ezt hoztad vissza, vagy még csak most veszed ki?!
– Most vinném el. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz – válaszolta.
– Én már olvastam. A külseje nagyjából tetszik, az nem olyan rossz. De ami belül van… túl sok benne az erőszak, és az író stílusa sem fogott meg. Túl nyers volt nekem.
– Nem lehet mindenkinek megfelelni, nem igaz?
– Jó-jó, de kicsit finomabb, lágyabb is lehetett volna az író. Túlzottan morbid!
– Sajnálom, azért remélem, hogy az tetszeni fog, amit most szeretnél kikölcsönözni.
– Majd kiderül – válaszolta. – Én megvagyok.
– Én is, felőlem mehetünk.
Percekkel később a könyvtár előtt:
– Merre mész Ernő?
– Innen irány az OTP, aztán elugrom a boltba, majd hazamegyek.
– Szuper, nekem is a bank felé van dolgom. Ha nem bánod, veled tartok.
– Rendben – felelte.
A két férfi elindult gyalog a bank felé, ami a könyvtártól nagyjából két kilométerre van, így volt idejük beszélgetni.
– Képzeld, a múlt héten találkoztam Nimróddal – szólt Imre. – Tudod, osztálytársunk volt még általánosban.
– Ja! Tudom, emlékszem. Már akkor is nagyképű és öntelt volt. Mindig kötekedett velem.
– Erre nem emlékszem, de jót beszélgettem vele. Van egy sikeres vállalkozása, és született egy kislánya. Itt laknak a városban.
– Persze, könnyen van. A „hegymászó” – felelte Ernő.
– Micsoda? Miért mondod ezt?
– Tudod jól, hogy mindig az apja pénzével nagyzolt. Könnyű más hátán felmászva sikeresnek lenni – mondta Ernő.
Imre nem válaszolt. Nem szeretett vitatkozni, így inkább témát váltott.
– Nézd, Ernő! – mutatott séta közben az út túloldalán lévő bolt kirakata felé. – Itthon is lesz Aldi?! Én ezt nem is tudtam. Azt láttam, hogy a ruhabolt bezárt, de nem lehetett tudni, hogy mi lesz a helyén.
– Pf… német szemét… ugyanaz, mint a Lidl. Külföldi import és még silány is! Én biztos, hogy nem fogok ott vásárolni.
– Hát, te tudod. Szerintem sokan fognak neki örülni. Amúgy te voltál már Aldiban?
– Nem is leszek! Ugyanolyan drága lesz, mint a többi bolt. Így is mindenhol csak lehúznak minket. Minek jön még ez is ide?! Újabb nyerészkedő külföldi, aki kimenekíti az országból a pénzt – zsörtölődött Ernő.
– A fejlődés, változás megállíthatatlan, ezt te is tudod. Jobb, ha elfogadod.
A férfi válasz gyanánt csak morgott egyet, majd percekkel később megszólalt.
– Na! Nézd már, ott a Jutka. Semmit sem változott. Ugyanolyan gömbölyű, mint volt.
– Világra hozott egy ikerpárt, Ernő.
– Tavaly, mikor utoljára beszéltem vele, azt mondta, hogy jár valami speciális edzésre, hogy lefogyjon. Látom, nem sikerült neki.
– Nem minden alakul úgy, ahogy tervezzük – válaszolta Imre.
– Mindig is lusta volt és nagyotmondó.
– Ki tudja miért nem sikerült neki… Talán van valamilyen betegsége?
– Vagy elkényelmesedett.
Imre inkább újból témát váltott.
– Imádom ezt az időd! Hét ágra süt a nap. Fantasztikus!
– Ne is mond, akartam is szólni, hogy menjünk át a túloldalra, mert megint leégek ebben a hülye melegben.
– Kell a D-vitamin, Ernő – válaszolta.
– Te elhiszed, amit az idióta, túlfizetett orvosok hadoválnak?! Ugyan már. Ilyen vitamin meg olyan ásványi anyag. Badarság! Minden csak a pénzről szól… rohadt pénz…
– Te nem szedsz semmilyen vitamint? A szervezetünknek pedig szüksége van rájuk.
– Nem én! – csattant fel, Ernő. – Minek?! Eszem a kolbászt, szalonnát, kenyeret. Tökéletes! Nincs semmi bajom. Én nem fizetek ezeknek a nyavalyásoknak egy fillért sem a vegyszerekért, amiket vitamin néven árulnak.
– Hát, te tudod. Remélem, később sem lesz semmi bajod – felelte Imre.
– Engem ne félts! Vasból van a szervezetem – válaszolta.
Néhány méter megtétele után a két férfi egy forgalmas térhez érkezett, ami a város központjában terül el. Padok, szökőkút, üzletek, fák és virágok sokasága tarkítják a macskakőből kirakott, széles sétálóutcát.
– Jézusom! – szólalt meg hirtelen Ernő. – Hogy képes így élni?!
– Kiről beszélsz?
– Azt a nőt nézd, ott a padon. Hogy néz ki… – mutatott Ernő, egy kócos, varasodott sebekkel, varratokkal teli arcú nőre. Mind a két keze és lába foltos, heges volt. – Tuti, hogy drogos és alkoholista. Kéregetni bezzeg tud. Elbújnék a helyében.
– Ismered őt egyáltalán, Ernő? Tudod, hogy ki ő?
– Nem is szeretném megismerni. Elkerülöm az ilyen embereket.
Imre nem válaszolt, inkább elszámolt magában harmincig.
Nagyjából félúton jártak már a könyvtár és a bank között, amikor Ernő bokája kibicsaklott egy, a járda közepén lévő kátyú miatt, amit nem vett észre, mert hirtelen rátört egy köhögőroham.
– Azt a rohadt, hogy a fene vinné el! – kiáltotta Ernő. – Ezt nem hiszem el! Hát nem igaz, ú, de fáj! Ezt a rohadt várost, hogy nem képesek megcsinálni még a járdát sem. Hihetetlen! Ilyen egy haszontalan, semmirekellő, pénzéhes, naplopó városvezetést. Semmire nem jók – szitkozódott a férfi.
– Segítsek? Jól vagy? – kérdezte Imre. – Rá tudsz állni?
– Várj egy percet, álljunk meg egy kicsit – felelte ingerülten Ernő.
– Persze, semmi gond. Hívjak segítséget?
– Mentőt?! Még csak az kéne! Amilyen szerencsém van, a Krisztián jönne ki, és rajtam röhögne. Az még egy kiállhatatlan alak. Egyszer beszéltem vele tavaly augusztusban. Elviselhetetlen volt a modora.
– A Selmeczi Krisztiánra gondolsz?
– Arra hát! Idegbeteg és agresszív!
– Előtte való hónapban haltak meg a szülei – felelte Imre.
– Beszélt valamilyen temetésről, de nem figyeltem. Idegesített a stílusa.
– Elvesztette a szüleit, Ernő!
– Ezt a rohadt kátyút, hát… – morogta halkan a férfi.
– Nem tört el a bokád? Rá tudsz állni?!
Pár percig még pihentek a járda szélén. Ernő a falnak támaszkodva vizsgálta a bokáját. Nem lett súlyos sérülése.
– Miért ver engem folyton az élet?! – kérdezte. – Mehetünk – mondta Ernő.
Imre, csendben sétált a volt osztálytársa mellett, és azon tűnődött, hogy megáll enni egy gombóc fagylaltot.
– Kérsz? – mutatott az édességes stand felé.
– Ezektől? Biztos, hogy nem! – válaszolta.
Imre sóhajtott egy nagyot. Kezdte unni a zsörtölődést, morgást.
– Miért? Mi a bajod van velük? Kóstoltad már a fagyijukat?
– Egyszer ettem belőle. Inkább hagyjuk. Tele van minden nyavalyával. Nem igazi fagyi. Nem véletlenül adnak ekkora adagot. Fel van „fújva”, azért ilyen nagy egy gombóc.
Imre némán nézte a férfit, aki folytatta:
– Az eladóról nem beszélve. Valami arab csávó, alig tud magyarul, és ahogy méregeti az embereket… gondolod, hogy nem csempésztek bele valamit a fagyiba?! Szerinted, hogy tudnak ilyen régóta fennmaradni?! Biztos, hogy van valami a fagyiban is, és a tulajok füle mögött is! Én nem kérek ezektől semmit.
Imre nem bírta tovább.
– Ne haragudj, Ernő, de nem unod még?!
– Mégis mit? Most meg mi bajod van?
– Bocsáss meg, de amióta kijöttünk a könyvtárból, akármiről beszéltünk, te csak negatívan tudtál nyilatkozni. Mindenről, mindenkiről. Bele sem gondolsz, hogy egy ember kedve, állapota, hangulata, stílusa, megjelenése és külseje mögött mennyi minden húzódhat? Muszáj neked mindenben, és mindenkiben a rosszat látnod? Mindent, mindenkit azonnal megbélyegezni, beskatulyázni?! Miért kell neked háttérinfó nélkül, azonnal elítélni mindenkit?! És még meglepődsz, hogy nem történik semmi jó az életedben?!
– Most mit kötekedsz? Miről beszélsz? – fortyant fel a férfi.
– Csodálod, hogy a Krisztián olyan volt, amilyen, amikor a szüleit meggyilkolták?! Megtámadták őket Budapesten, az utcán. Megkéselték őket. A tv-ben is benne voltak. Nem csoda, hogy ideges volt. Ráadásul nem sokkal a temetésük után beszéltél vele.
A Judit meg pajzsmirigy betegségben szenved, és a férje is megcsalta őt, amíg ő az ikrekkel volt otthon. És a külseje miatt bírálod?!
És jobb, ha tudod, hogy Nimród saját erejéből alapította a cégét. Az édesapja otthagyta a családot, amikor Nimród elballagott nyolcadikból. Az édesanyja nevelte fel őt és a testvérét. Az apja nem segített egyik gyerekének sem, ezért Nimród mindent megtett, hogy sikeres legyen.
Közben Imre észrevette a nőt – aki a téren ült egy padon – tőlük nem messze sétálni.
– Látod azt a nőt? Akit annyira megvetettél? Egy barátom mesélt róla. Azért néz így ki, mert a férje félholtra verte, amikor ő babát várt. Rendszeresen bántotta, kínozta. Elment a pici, és a nő is majdnem meghalt. Inkább elszökött otthonról, és titokban ide költözött a barátaihoz. A történtek ellenére nem iszik, és nem drogozik.
Ernő fintorgott, de nem válaszolt. Szó nélkül faképnél hagyta Imrét.
