Az áruház, ahol pénztáros vagyok, fél órára van gyalog a lakásomtól. Sok év elteltével is ugyanazon az útvonalon megyek dolgozni. A mosolygós zöldséges, a taxisofőr, aki mindig ugyanakkor kezdi a műszakot, a kutyás néni a három b-ből és az öreg trafikos. Megszokott arcokkal találkozom minden reggel. Semmi különös. Egészen három héttel ezelőttig. Akkor még nem tudtam, hogy egy szakállas, szürke sapkás, közel két méter magas férfi fogja teljesen felborítani az életem.
Azonnal észrevettem a házunk kapuján kilépve. Velem szemben állt, az út túloldalán. Tudomást sem vettem róla. Egy alak. Valakit vár – gondoltam magamban. Nézett, de nem volt kirívó. Mentem a dolgomra.
Állandó délelőttös vagyok a boltban. Munka után megesik, hogy a megszokott útvonal helyett, az ellenkező irányba indulok el a kedvenc kávézóm felé, és este onnan megyek haza. Így volt azon a keddi napon is, amikor először láttam azt az embert.
Ott állt, ahol reggel. Mi a fene? El sem ment, vagy talán visszajött? – tanakodtam. Mereven bámult rám. Ennyire gyorsan sosem ütöttem be a lépcsőház kapunyitó kódját. Szerencsére nem követett.
Másnap reggel nem mentem dolgozni. Szabin voltam. Ilyenkor az erkély nyújtja a legjobb helyet az első csésze kávéhoz. Ahogy lenéztem a másodikról, megláttam a szakállas pasast. Ez kezd érdekessé válni – gondoltam. Nem nézett fel, de látszott rajta, hogy vár valakit. Egész éjjel ott állt? A környéken lakhat? Kit kereshet ennyire? Vagy figyel valakit? – követték egymást bennem a kérdések. A lakás kifestése miatt kellett a pihenőnap. Úgy döntöttem, hogy figyelni fogom őt. Délelőtt biztosan nem ment sehova. Az erkélyre is vittem ki ezt-azt, és a konyha ablaka az utcára néz. Látom onnan a túlsó járdát. Volt időm szemmel tartani. Az emberekkel nem különösebben foglalkozott. Sokan mentek el mellette, ügyet sem vetett rájuk. Hol a lépcsőházunk bejáratát, hol az óráját nézte. Egy helyben állva. Ijesztő volt a viselkedése. A ruhája réginek, koszosnak látszott. A haja, szakálla ápolatlan volt. Az arcán egyszerre jelent meg a közöny mindenki felé, és a katonákra jellemző (a lépcsőházunkat kitüntető) merev összpontosítás. Semmi sem zökkentette ki. Délben még ott volt.
Három óra múlt, amikor észrevettem, hogy eltűnt a járdáról. Reméltem, hogy végleg. Furcsa fazon volt, az biztos. Miután végeztem a festéssel, lezuhanyoztam, és úgy zuhantam ágyba, mint akin átment az úthenger. Akkor már nem foglalkoztam vele.
Másnap reggel nem keltem fel az ébresztőre, így kapkodnom kellett, miután felriadtam. Rohantam dolgozni. Egy pillanatra néztem át csak az út túloldalára. Nem volt ott senki. Örültem ennek. A meglepetés útközben ért. Ahogy odaértem az újságárus bódéjához, megjelent előttem a két méteres pasas. A semmiből. Meghűlt az ereimben a vér. Dermedten bámultam rá. Ő sem szólt, figyelt engem. Rémisztő pillanat volt. Ahogy magamhoz tértem, balra kiléptem az árnyékából, és futva tettem meg a maradék távot az áruházig. Úristen! Ki ő? Mit akar? Ezek szerint engem szemelt ki? – dübörögtek bennem a kérdések öltözködés közben.
Nem voltam jól. Nagyon nem. Az egész napomra rányomta a bélyegét a sokkoló találkozás. Ki lehet ő? Miért engem? Miért én? – folyamatosan ilyen kérdések foglalkoztattak. A kolléganőm többször rám szólt, hogy szedjem össze magam. Nem tudtam a jelenben lenni. Kevesebbet keresek a délelőttös műszakban, de akkor imádtam, hogy fényes nappal végeztem. Félve indultam haza. Próbáltam beszélni az egyik barátnőmmel, hogy kísérjen el, de rohannia kellett. Kénytelen voltam egyedül elindulni.
Az út felénél vagyok. Oké, nincs itt. Minden rendben! – nyugtattam magam. Szerencsére nem találkoztam vele. Nem tudom mit tettem volna, ha akkor belebotlok.
A nap hátralévő részében az erkélyt is elkerültem. A konyha ablakon keresztül kukucskáltam le az utcára. Kár volt. Sokkolt, hogy a fickó ugyanott állt, ahol a legtöbb alkalommal. Nem hiszem el! Mit akar? Kicsoda ő? Kihívjam a rendőröket? Mit mondjak nekik? Nem küldhetik el, hiszen nem csinált semmit – tanakodtam idegesen magamban. Aznap este egy fél üveg vörösbor volt a társaságom. Máshogy nem tudtam elaludni.
Péntek reggel feszülten ébredtem. Kinézni sem mertem. Muszáj volt dolgoznom. Eszembe jutott, hogy hívok egy taxit, és gyorsan beugrom, amint odaér, de ezt inkább elengedtem. Beszéljek a szomszéd sráccal? Kísérjen el? Tizenhat éves – gondoltam. Mindegy, nem tudok mit tenni, nyakat be, rohamléptek – hoztam meg a döntést végül. Így is volt. Amint leértem a lépcsőn, észrevettem az ajtó üvegén keresztül a fickót, ahogy mereven bámult felém. Zakatolt a szívem. Alig kaptam levegőt. Szerencsére az utca felőli oldala az üvegnek tükrös, így nem látta, hogy ott álltam. Vettem egy mély levegőt, a nyakamat behúzva, táskámat magamhoz szorítva löktem ki az ajtót, és szigorúan lefelé bámulva, amilyen tempóban tudtam, rohantam az áruház felé. Megúsztam. Gondoltam.
Dél körülre egészen megnyugodtam. Jó napom volt a történtek ellenére. Időnként vannak csendes, vevőmentes percek. Olyankor eszünk, iszunk egy korty vizet, vagy ki-ki amit akar, amire ideje van. Hátat fordítva a kasszának beszélgettem a kolléganőmmel. Akkor jött a hidegzuhany: egy rekedt, mély, határozott hang rám köszönt. Gyanútlanul fordultam meg. Kár volt. Ő állt előttem. A két méter magas, szakállas, mély hegektől szabdalt arcú idegen. Lefagytam. Sokkot kaptam. Sem mozdulni, sem szólni nem voltam képes. Átjárt a félelem. A férfi csak köszönt. Nem vett semmit. Szerencsére a mögötte álló házaspárnak feltűntek a reakcióim, és odaléptek hozzám, mielőtt a férfi elindult. Nem tudom, hogy mik voltak a tervei velem, de nem volt ideje semmire. Otthagyott. Muszáj volt szünetet tartanom. A főnököm megértő volt, elengedett tíz percre. Arról a napról, másra nem is emlékszem.
A hétvégét otthon töltöttem. Átjött egy barátnőm. Beszélgettünk, filmet néztünk, kaját rendeltünk. Elmeséltem neki mindent. Megkérdezte, hogy hétfőn reggel eljöjjön-e elém, de mivel a férfi, lehet feltűnt neki a kasszánál történt megjelenésre adott reakcióm, szombaton és vasárnap nem volt a szokott helyén, így visszautasítottam Rebeka ajánlatát. Végre nyugodtan aludtam mindkét éjszaka.
Hétfő reggel. Az út túloldalán a járda üres volt. Hála Istennek! – gondoltam, és vidáman, nyugodtan indultam dolgozni. Amikor a kapun kilépve, a fülembe hasított az a bizonyos érdes hang. Egy köszönés volt, de teljesen lebénított. Alig bírtam megfordulni. Álltam, vert a víz. Remegtem a félelemtől. Nem mozdult, csak megszólalt.
– Kérlek, ne fuss el! Nem akarlak bántani! Kérlek, maradj! Látom nem emlékszel rám. Régen történt – mondta mély, de szelídülő hangon.
Nem emlékeztem rá. Nem ismertem őt. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő. Valahogy kezdtem megnyugodni, de nem engedtem közelebb magamhoz, bár nem is akart felém lépni. Folytatta:
– Viktor vagyok. Ridegkuti Viktor. Kecskeméten, a Világ utcában laktunk. Ti a negyediken, mi a másodikon. Nem emlékszel? – kérdezte könnyes szemekkel.
Gyerekként, tényleg ott éltem a szüleimmel. Mai napig szeretem azt a várost. Gondoltam magamban. Megszólalni nem tudtam, csak néztem őt, és kutattam az emlékeim között.
– Nyolcévesek voltunk, amikor egyik napról a másikra, eltűntem otthonról – mondta.
– Úramisten! Már emlékszem. Tényleg te vagy az? Mindenki halottnak hitt. Hogy kerülsz ide? Mi történt veled? El sem hiszem! – fakadtam ki könnyek között a nyakába borulva. Minden időnket együtt töltöttük. Nagyon szerettük egymást. Legjobb barátok voltunk. Sokáig tartott feldolgozni az elvesztését.
– Ne haragudj rám! Nem tudtam biztosra, hogy te vagy az. Ezért figyeltelek. Nem akartalak megrémíteni. Gyerekként nem bírtam elviselni az apám ivászatát és a rendszeressé vált veréseket. Főleg nem anyám halála után. A nagynéném vett magához titokban. Menekültünk. El kellett onnan költöznünk. Ha van időd, elmesélek mindent.
