London az ezernyolcszázas évek végén, igencsak nehezen élhető városnak bizonyult. A generációkat érintő társadalmi rétegződés ekkorra már, a lakosság körében annyira érezhetővé és szemmel igen jól láthatóvá vált, hogy voltak utcák, melyeknek az egyik oldalán az emeletes, szobrokkal, stukkókkal gazdagon díszített épületek emelkedtek a magasba, jelezvén az ott élők rangját és osztályát. Míg a másik oldal, a mély nyomort és kirekesztettséget idézte hűen az arra közlekedők számára. Az elit és a csőcselék. A nemesség igyekezett az alsó réteget oly módon semmibe venni, mint a jóllakott oroszlán az eldobott csontot. Nekik is megvoltak a személyes és egyedi problémáik, melyek inkább tűntek teátrális ürügyeknek a panaszkodáshoz, mint valódi sérelmeknek. Grófok, bárók, lordok és lovaggá ütött nemesek díszes garmadája volt ez. Minden nap a Savoy szivarterme és étterme adott otthont fontos és halaszthatatlan összejöveteleiknek.
– Á, Lord Harrington! Hogy van? – kérdezte kissé hidegen Lord Cornwell.
– Köszönöm, uram, kitűnően – felelte. – Bár kissé zaklatott volt a reggelem.
– Sajnálattal hallom. Értesült már róla, hogy mi történt Sir Reginald Baker idősebb fiával, Sir Edmund Bakerrel?
– Felettébb dühítő és felháborító. Hogy volt képes valaki ilyen arcátlanságra?! Elképesztő, hogy manapság mit meg nem tesznek az emberek – felete Harrington.
– Úgy van. Sajnos már a köreinkben is egyre több az ilyen méltatlan eset.
– Jó napot kívánok, uraim – köszönt Sir Pietersen. – Csak nem, Sir Edmund a téma?
– Ön is ismeri az esetet? Mit gondol róla? – kérdezte Lord Cornwell.
Pietersen egy pohár brandy és egy szivar társaságában leült a két úr közé, miután mindkettőjükkel kezet fogott.
– Nos, jómagam úgy vélem, hogy ki kellene zárni a méltóságok köreiből. Az apjával együtt. Ezt nem találhatta ki egymaga, de nem ám. Tudják uraim, a hajlam az efféle viselkedésre minden bizonnyal öröklődik. Hogy volt képes hazudni, és becsapni Lady Carrigant?! Botrányos! – felelte indulatosan Sir Pietersen.
Az urak csak elismerően bólogattak és hümmögtek.
– Képzeljék, uraim, hogy én hogy jártam – kezdte Lord Cornwell. – Nem maradt más választásom, el kellett küldenem az egyik lovász fiút – folytatta. – Leejtette az egyik nyerget, és állítólag a hintót is összesározta a csizmájával – mondta.
– Szörnyű, Lord Cornwell, hogy manapság nem lehet rendes inast, szolgát, cselédet találni – válaszolta Lord Harrington.
– Valóban az, fogadja együttérzésem – mondta Pietersen. – Én az elmúlt héten egy szakácsnőt voltam kénytelen útjára bocsátani. Képes volt megbotlani, és majdnem a földre ejteni az aranyból készült leveses tálat a méltóságos urak előtt egy felettébb fontos találkozó alkalmával.
– Hallatlan, Sir Pietersen! Bele sem merek gondolni – felelte Lord Cornwell.
Lord Harrington is csak lehajtva rázta a fejét, kikerekedett szemekkel. Eközben kint az utcákon egyre paprikásabb volt a nép hangulata. Hetekkel ezelőtt egy parlamenti ülés alkalmával – amit a lakosság tudta nélkül megelőzött egy állítólagos népszavazás – megemelték az adókat és a közterheket. Szabályos lincshangulat uralkodott az utcákon. Gyújtogatások, garázdaságok tömkelege mindenhol. Fel voltak háborodva az emberek. Éhínség, munkanélküliség, szegénység uralkodott Londonban. Elegük lett a szűnni nem akaró kizsigerelésből.
– Képzeljék, uraim – kezdte Lord Harrington –, két hét csúszással érkezett csak meg Spanyolországból a takarmány a lovaimnak. Arcátlan késedelem, kérem – mondta.
– Elképesztő hanyagság! Elképesztő! – vágta rá Sir Pietersen.
– Természetesen szóvá tettem – folytatta a Lord. – Volt mersze a kocsisnak közölni velem, hogy örüljek, hogy ideért a szállítmány, és hogy ő nem vállalja ezért semmi szín alatt a felelősséget. Mit szólnak ehhez, tisztelt uraim? – kérdezte.
– Botrányos, egyszerűen felháborító. Azonnal szankcionálni a tetteseket – mondta Lord Cornwell.
– Úgy bizony, tisztelt uram – felelte Sir Pietersen. – Nem tűrhetjük tovább az efféle bánásmódot, kérem.
– Valóban, uraim. El is küldtem az embereim, hogy keressék meg a károkozókat. Nem szenvedhetem a késést és felszínességet.
Ezalatt egy utcával lejjebb egy garázda csoport, nemtetszésüknek erős hangot adva, betörte a posta és egy újságos bódé kirakatát, ajtaját. Forrongott a dühtől a nép. Meg is indultak a parlament elé. A csendőrség teljes gárdája kivonult, és igyekezett fékezni a felbőszült tömeget, de kevesen voltak a lakosság súlyos fölényével szemben.
– Tudják meg, kedves uraim, újabb befektetés előtt állok – kezdte Lord Cornwell, és meggyújtott egy Cohiba szivart, melyet Kubából hozat negyedévente. – Egy igen előkelő barátom, Sir Trevelier, szoros kapcsolatban áll Sir George Mortonnal, aki Dél-Afrika egyik legnagyobb aranybányáját tartja a kezében. Sir Trevelier a minap hazalátogatott Londonba, és egy vacsora mellett részletes tájékoztatást adott az aranybánya működéséről, az arany piaci helyzetéről és a befektetési lehetőségekről, kockázatokról. Úgy vélem, rendkívül megéri belevágni. Fontolják meg, drága uraim.
A társaság másik két tagja méltóságteljes tapssal és elismerő bólogatással fogadta a Lord beszámolóját.
– Ebédidő – szólt Sir Pietersen. – Meghívhatom önöket? Megtisztelnek vele, uraim.
Udvariasan, visszafogottan fejet hajtottak egymás felé, és elindultak a Savoy étterme felé. Háromnegyed órával és egyenként két, fejedelmi fogás, desszert elfogyasztása után egy kis időre ott hagyta a társaságot Lord Harrington. Üzleti tárgyalása volt.
– Egy pohárka brandy, Sir Pietersen? – érdeklődött Lord Cornwell.
– Köszönöm, elfogadom – mondta.
Az utcán a hangulat már-már katasztrofális méreteket öltött. Gyilkosságok, rablások, betörések. Kész káosz uralkodott egyre több kerületben, téren és utcában. Volt sérült, halott a csendőrök és a lakosság köreiben egyaránt. Lángokban állt néhány üzlet és kereskedés. A tömeg őrjöngött. A hatalom képviselői itt-ott elzárkózva, megbújva vagy éppenséggel ebéd utáni pihenéssel próbálták a zűrzavart átvészelni. Sokak még tudomást sem voltak hajlandók venni a helyzetről, ami nagyrészt miattuk alakult ki. Természetesen senki sem érezte magát hibásnak közülük.
– Lord Cornwell, egy bridge parti? – kérdezte Sir Pietersen.
– Rendben, uram. Figyelmeztetem, szerfelett jó formában vagyok ma.
– Örömmel hallom, uram. Győzzön a jobbik.
Egy órával később a játszma még javában tartott, amikor visszaért a Savoyba Lord Harrington. Elégedett, büszke mosollyal lépett az asztalhoz.
– Önökkel tarthatok? – érdeklődött.
– Hogyne, uram, csak bátran csatlakozzék hozzánk – felelte Sir Pietersen.
– Már vártuk vissza – kezdte Lord Cornwell. – Úgy látom, uram, sikeresen zárult a megbeszélésük, ha nem veszi tolakodásnak.
– Valóban, Lordságod kítűnő megfigyelő. Módfelett izgalmas, serkentő és roppant eredményes volt az elmúlt néhány óra. Sikerrel kötöttem szerződést egy minden gyanú felett álló, olajbánnyászattal foglalkozó cég elnökével – mondta.
– Kitűnő, fogadja őszinte elismerésem – jött az egybehangzó válasz a másik két úrtól.
Ebben a pillanatban négy véres öltözetű, zilált külsejű férfi rontott be a szivarterem ajtaján. Fegyverekkel, botokkal a kezükben.
– Na, de kérem, uraim – ugrottak fel a méltóságok az asztaloktól. – Mire véljük ezt a viselkedést? – szólt Lord Harrington.
– Tudják önök, hogy kik vagyunk mi? – kérdezte Sir Pietersen.
– Nézd már a fennhéjázó urakat, Frank! De ki vannak csípve – szólt az egyik fickó.
– Naná! Itt terpeszkednek, bújkálnak a nagyságok amíg mi éhen halunk – mondta, a garázdák köreiben csak Tuskónak becézett, két méter magas egykori dokkmunkás.
– Kikérjük magunknak ezt a pökhendi hangot. Úgy látszik az urak, nincsenek annak tudatában, hogy kik vagyunk mi pontosan – mondta Lord Cornwell.
– Nézd már, Bill, a kis köpcös is tud beszélni. Hogy oda ne rohanjak – nevetett Tank, az egykori bokszoló.
Ekkor lépett ki a három tagbaszakadt fickó háta mögül, a többiekénél tisztább és kevésbé ziláltabb öltözetben, Mr. Harris, akit úgy hívtak maguk között, hogy a Hírvivő.
– Nos, uraim – szólt mély, morgós, komoly hangon. – Rossz hírt hoztam önöknek. Nagyot tévednek, ha azt hiszik, hogy mindenki, aki az utcán él, vagy az utcára került, az tudatlan bugris, és abszolút nincs tisztában azzal, hogy kik is pöffeszkednek az óriási parlament falai között. Önmagukat érinthetetlennek gondoló, a nép nyomorán élősködő urak, mint például a pénzügyminiszterünk. Igaz? Lord Cornwell – mondta egyre feszültebben. – Vagy az igazságügyi miniszterünk, ugye, Sir Pietersen? – folytatta.
Hírvivő társai egyre idegesebben, mérgelődve, szitkozódva lépkedtek a méltóságos urak felé.
– Várjatok még – szólt újra Mr. Harris. – Véletlenül se feledkezzünk meg a mi igazságos, őszinte, a néphez oly hű miniszterelnökünkről sem. Üdvözlöm, Lord Harrington!
– Mit akarnak tőlünk? Távozzanak, vagy csendőrt hívatunk. Nem érhetnek hozzánk! Nincs joguk itt lenni! – kiáltotta Lord Cornwell.
– Újabb rossz hír, uraim – szólt Mr. Harris, és a következő pillanatban három órási durranás rázta meg a Savoy épületét. Hírvivő tűpontos lövész volt. A miniszterek holtan rogytak össze.
