– Gyere, kisfiam, elkésünk!
Nem érkezett válasz.
– Kristóf, induljunk, kérlek!
– Látod őket, anya? – kérdezte és a park szélén elterülő tó melletti pad felé mutatott.
– Látom, de mennünk kell. Várnak ránk.
– Segítsünk nekik, anyu!
– Sajnos nem tudunk.
– Hadd adjam oda ezt a kisfiúnak, jó? – mutatta édesanyjának a kezében lévő plüssoroszlánt.
Kristóf édesanyja meghatódottsággal vegyes aggodalommal nézte gyermekét. Tudta, hogy önzetlen, de az volt fia kedvenc játéka.
– Rendben van, édesem. Ha elfogadja, add oda neki.
Kristóf lelkesen szaladt ahhoz a padhoz, amin egy nyolc év körüli koszos, szakadt ruhájú fiú és annak hasonló külsejű édesanyja ült.
– Szia. Ezt neked hoztam – köszönt barátságos hangon Kristóf.
– Tényleg? Miért? Neked már nem kell?
– A tiéd, de vigyázz rá! – Letette a fiú mellé az oroszlánt. – Mennem kell, szia – mondta és visszafutott az anyjához.
– Ezután mivel fogsz játszani és aludni?
– Nekem ott van még Barni, anyu. Ő is a kedvencem. Amúgy is rég aludtam már vele.
Barni, Kristóf plüsskutyája, amit az ötödik születésnapjára kapott. Toldozott-foltozott, de még használható.
Edit és fia a háziorvosnál voltak. Kristóf nem tud kigyógyulni a megfázásból. Sokat gyengült a szervezete, amióta elköltöztek a jelenlegi lakásukba. Dohosak, hidegek a szobák még nyáron is, és az ablakok sem záródnak rendesen.
Miután végeztek az orvosnál, ugyanazon, a kis tó körüli parkot kettészelő úton indultak haza. A fiú és az anyja már nem ültek a padon.
– Nézd, Kristóf! Kinyitott a fagylaltos. Kérsz egy gombóccal?
– Nem, köszönöm! Most lesz a névnapod, vegyünk inkább neked fagyit.
Edit megállt, és szorosan magához ölelte kisfiát, miközben egy könnycsepp gurult le az arcán. Végtelen hálát és büszkeséget érzett.
Este, miután megvacsoráztak, megkeresték Barnit, akinek az egyik lába hiányzott.
– Menj fürdeni, drágám! Addig megpróbálok varrni rá egy lábat.
Edit egy régi székből kiszedett szivacsból és egy szakadt pólóból varázsolt végtagot a plüsskutyának.
– Sajnos a színe más, mint Barnié – mondta.
– Nem baj, anyu, ettől csak egyedi lett. Köszönöm szépen.
– Jó éjszakát, szeretlek, édesem.
– Én is téged, anyu. Jó éjszakát.
Másnap reggel Kristófot, fájdalmas köhögőroham rázta fel álmából. Égett a mellkasa, és a láza is felszökött. Rohantak vissza a háziorvoshoz. A legrövidebb út a parkon át vezetett a rendelőhöz, ahova csak gyalog tudtak menni.
Az orvos megvizsgálta Kristófot; kétoldali tüdőgyulladás. Háromféle méregdrága gyógyszert írt fel a doki. Edit összetört, de nem mutathatta a fia előtt.
Hazafelé indultak, nem volt náluk elég pénz. A fagyizónál leültek pihenni, mert Kristóf tüdeje nehezen bírta az utat.
– Anya, kaphatok egy gombóc fagyit? Éhes vagyok.
Edit nem bírta tovább. Ölelve kisfiát, keserves zokogásban tört ki.
– Mi a baj, anya? Rosszat tettem? Már nem is kérek fagyit. Jól vagy? – kérdezte Kristóf.
– Dehogy csináltál rosszat, kincsem, eszedbe se jusson ilyen – mondta két orrfújás között az anyja. – Csak szomorú lettem kicsit, de minden rendben van, édesem.
A fagylaltárus végignézte a jelenetet, és két kehely, egyenként három-három gombóc fagyival lépett oda hozzájuk.
– Ne haragudjanak, kérem fogadják ezt el tőlem – nyújtotta feléjük az édességet.
– Jaj! Nem lehet, köszönjük szépen, nem fogadhatjuk el. Nincs nálam ennyi pénz.
– Kérem, asszonyom! Ne foglalkozzon a pénzzel. Ajándék. Örömmel adom maguknak, azok után, amit tegnap tett a kisfia.
Edit megnyugodva, de kérdően nézett a fagyisra.
– Láttam, hogy a gyermeke odaadta annak a másik fiúnak a játékot. Nagyon megható volt látni azt a gesztust.
Edit mosolyogva simogatta Kristóf fejét, akit egy újabb köhögőhullám rázott meg.
– Minden rendben van a fiával? – érdeklődött az árus.
– Tüdőgyulladás. Két hete beteg – mondta, és a zsebkendővel kirántott receptekhez nyúlt, hogy vissza dugja őket a táskába.
– Ha nem veszi zokon, asszonyom, megkérdezhetem, hogy mit dolgozik a férje?
– Ács volt, tavaly halt meg. Ketten maradtunk – válaszolta.
Kristófot egy, az előzőnél is fájdalmasabb köhögőroham kapta el.
– Bocsásson meg, muszáj mennünk. Köszönjük szépen a fagyit, de nem tudjuk most itt megenni.
– Várjanak egy percet, segítek! – A férfi bement az üzletbe a kelyhekkel, és két-két becsomagolt, fagyival teli elviteles ostyapohárral tért vissza. Meg egy borítékkal.
– Kérem, fogadják el. Nekem nincs gyerekem. Engedjék meg, hogy segítsek. Megérdemlik mind a ketten!
Edit nem tudott megszólalni. Sírva borult a férfi nyakába. Minden gondjuk megoldódott.
