– Kutatod még?
– Amíg, meg nem találom – mondta.
– Mióta is?
– Lassan nyolc éve már – válaszolt Finn.
– Biztos vagy benne, hogy jó helyen keresed? – kérdeztem.
– Sokat olvastam róla, igen.
– Könyveket, cikkeket?
– E-book olvasón vagy interneten, vagy ami a kezeim közé került. Néha könyvet is.
– Könyvtárban esetleg?
– Addig még nem jutottam el. Jó ötlet, köszönöm! – válaszolt Finn.
– Szerencse, hogy szép időnk van – mondtam. – Gyere velem!
– Hova megyünk? – érdeklődött Finn. – Keresnem kell tovább! – mondta.
– Csak oda – válaszoltam. – Nézd az árnyékot a karjai alatt! Három nagy család is kényelmesen elférne egy piknikre benne. Hozd azt a kütyüt is!
A szél finoman, lágyan táncoltatta ruháink. Az égbolt, mint egy szikrázó, zavartalan óceán, úgy terült el felettünk. A lábunk alatt, ezer és ezer apró teremtménynek otthont adó zöldellő világ nyúlt ide-oda, míg a szemünk követni tudta. Kisebb-nagyobb köveken hüllők, bogarak százai sütkéreztek a vakító forróságban gondtalanul. Egy másik valóság, a lüktető városunk béklyói szorításában.
– Ülj ide mellém! – kértem Finnt.
– Rendben, de nem érek rá sokáig. Nagyon sokat kell még olvasnom, kutatnom, hogy megtaláljam végre. Mennem kéne, az e-book olvasóm is kezd lemerülni – mondta.
– Megértelek – válaszoltam. – Áldozz egy keveset az idődből rám, még jól jöhet!
– Figyelek – sóhajtott Finn, és letette a készüléket a kezéből.
– Ne aggódj, nem veszem el tőled a lehetőséget, hogy hasznos, tanulságos kutatással töltsd a mai nap hátralévő részét is.
Leraktam magam mellé hűséges barátom, a kézzel faragott, már jócskán megkopott sétapálcám. Az idő ezt is megrágta. Gazdájával együtt formálta. Eredeti színére már nem is emlékszem. Talán vérvörös volt. Negyven éve is már, hogy velem bolyong, felfedez, tapasztal, világokat lát. Áldás az az erős derekú tölgy. Volt minek dőlve megpihennem. Finn kezdett ficánkolni, így hát belekezdtem.
~~~
Sülthús illata járta be a lakást. A krumpli már az asztalon pihent, az üdítővel együtt.
– Kész az ebéd. Segítesz teríteni? – kérdezte Will.
– Már ezt is a nyakamba akarod sózni? – förmedt vissza Trent.
– Gondolom, bent eszel?! – mondta Will apja.
Trent nem reagált. Kimert egy nagy adag pürét, rádobott két szelet húst, és amilyen gyorsan jött, úgy távozott is. A szobája ajtaját becsapta maga mögött. Will is leült ebédelni. Megint egyedül.
Mosogatás és a maradék elpakolása után William az aktuális kedvenc könyve társaságában lehuppant viseltes, barna karosszékébe. A valódi bőr huzat már itt-ott kopottas, töredezett volt. Hiányoztak róla apróbb darabkák, és minden alkalommal nyikorgott, amikor valaki – leginkább Will – beleült. Már tizenhárom év eltelt azóta, hogy egy bolhapiac kiállító asztala mellé lerakva, pokróccal félig letakarva rátalált. Eredetileg eladni sem akarták, mondván, hogy ezért senki sem fizetne. Will meglátta benne a szépséget és a lehetőséget. A falióra este nyolcat ütött, amikor Trent kicsörtetett a délben bevitt tányér és kanál nélkül, hogy vacsorát pakoljon magának, és ahogy mindig, ezt is egyedül egye meg, birodalma biztonságot nyújtó erődjében. Közben apja egy újabb próbát tett.
– Hogy vagy, fiam? – kérdezte. Választ természetesen most sem kapott. – Mi lenne, ha leülnél mellém? Nézhetnénk valami jó filmet, mint régen. Emlékszel? – kérdezte. – Sok jó műsort izgultunk együtt végig. Volt kedvencünk is. Megvan még a címe, Trent, emlékszel? – érdeklődött lelkesen Will. Ezt a fia már nagy eséllyel nem is hallotta. Csapódott az ajtó, és a kulcs is elfordult a zárban. William innen tudta, hogy fiát másnap reggelig látni sem fogja.
– Trent, kisfiam, reggel kilenc is elmúlt – kopogott az ajtón Will. – Mit szólnál, ha te meg én, elsétálnánk a partra kavicsot dobálni, beszélgetni, enni egy óriási gombóc fagyit. Benne vagy? – érdeklődött Will.
– Tényleg ezzel kell felébresztened? Még mindig nem tűnt fel, hogy már rég elmúltam tizenegy éves? – förmedt ki Trent a csukott ajtó mögül. Szeptember hetedikén tölti a tizenhetet. – Ne fárassz már hülyeségekkel! Amúgy sem veled akarom tölteni a nyári szünet utolsó heteit – közölte a fiú.
– Tudod, hol találsz, kisfiam, ha mégis úgy gondolnád, hogy jó ötlet.
Will, elővett egy fényképalbumot. A harmadik oldalnál évek óta nem képes tovább lapozni.
Trent félórával később bújt elő. Meglátta az apját.
– Megint muszáj ezt előttem? Miért kell minden alkalommal ezt tenned? – üvöltött Trent. – Miért nem tudod megvárni, míg elhúzok innen? Utállak. Haza sem jövök többet. – A bejárati ajtó olyan hangosan csapódott be a fiú mögött, hogy a szomszéd kutya is felvonyított.
Will nem szólt. Némán nézett maga elé, és a műanyag borításról törölgette az egyre sűrűbben aláhulló könnycseppeket. Nem bírta tovább. Teljesen összetört. Újra. Szinte minden nap. Az elmúlt három év nem szólt másról. Az album nyitva maradt, ahogy a földre rogyott, zokogó férfi kezei közül lecsúszott a padlóra. Az egyik zsebből egy, a többinél fényesebb kép volt kihúzva. A világ volt rajta. Liz volt a neve.
Több mint három éve Liz, Will és Trent egy vacsoráról sétáltak hazafelé. William szüleinek a háza, csupán tizenhárom percnyi sétára volt a lakásuktól. Rendszeresen ültek össze különböző apropóból. Az aznap este nem úgy végződött, ahogy az lenni szokott. Trent, a társasházuk kapuját nyitotta már, amikor egy szurokszínű ruhában, vodkától bűzlő alak ugrott Liz mögé, és kérdezés nélkül szúrt. Egyszer és pontosan. A nő táskáját vitte magával, ami üres volt. Akkor kapta ajándékba anyósától. Harminc másodperc. Ennyi kellett. A gyilkos eltűnt, Liz holtan rogyott össze. Trent lefagyott. Willnek is csak annyi lélekjelentéte volt, miután felfogta, hogy baj van, hogy hívott egy mentőt. Az elkövetőt később, halálra gázolta egy autó.
A temetés után Trent teljesen magába roskadt. Nem hibáztatta apját, és magát sem, de anyja elvesztését azóta sem tudta feldolgozni. Az idő előrehaladtával inni és dohányozni kezdett, és Will szerint kipróbált mást is. Apját kizárta teljesen az életéből. Nem érdekelte semmi és senki. William magára maradt.
A fiú délután esett haza alkoholtól bűzölögve.
– Trent, kisfiam. Megint?
– Nem mindegy? – jött a hűvös válasz.
– Gyere és beszélgessünk. Sajnálom a reggelit. Figyelmetlen voltam – mondta Will.
– Főztél valamit? – kérdezte Trent, és megtámasztotta az ajtó melletti komódot.
– Bolognai van – mondta. – Emlékszel kisfiam a spagetti hétfőkre?
Válasz ezúttal sem érkezett. Trent bevonszolta magát egy tányér kajával a szobájába. Apját újfent levegőnek nézte.
– Trent, elugrom boltba. Hozzak neked is valamit?
– Hagyjál már, enni akarok.
William elővette pénztárcáját, ötezerrel kevesebb volt benne. Jól emlékezett rá, hogy mennyi volt nála készpénzben. Ehhez már hozzászokott.
– Nálam lesz a telefon. Ha kérnél valamit, szólj! – mondta a fiú apja.
Will telefonja útközben megszólalt, de nem Trent volt az. Újabb apró csalódás. Egy régi, Lizzel közös barátjuk hívta. Időnként felkeresik egymást. Támogatni, lelket önteni a másikba, és megbeszélni a nap dolgait.
– Hogy vagy, Will? – kérdezte Ron.
– Mint tegnap – válaszolta. – Veled minden rendben? – érdeklődött.
– Megvagyok, köszi. Trent? Remélem, változik a helyzet! – mondta Ron.
– Persze. Romlik. Mit csináljak? Mondd meg! – kezdte Will, és folytatta: – Tizenhét lesz. Többet van az utcán, mint otthon. Iszik és dohányzik. Szerencsére nem hullarészegen esik haza, de látszik rajta. Eszik és alszik csak otthon. Teljesen reménytelen. Mit tudok tenni?
– Sajnálom, Will. Azt hittem, a múltkori után, van valami változás – mondta Ron.
– Semmi bíztatót nem tudok mondani. Lopott is már tőlem, hisz tudod – mondta.
– Vannak drasztikusabb megoldások is. Találkoztam ezzel-azzal – közölte Ron.
– Mikre gondolsz? – kérdezte Will.
– Intézet, esetleg terápia. Van két kezed is, ha ezekkel még várnál.
– Üssem, verjem? Ezt tudod csak kitalálni? – kérdezte Will. – Adjam a gyerekem idegen emberek kezébe? Legyen ennél is jobban bezárva? – kérdezte.
– Nem akartalak felidegesíteni, Will – mondta.
– Persze, Ron, tudom. Engedd meg, hogy megkérdezzem; van gyereked?
– Nincs, Will, te is tudod.
– Tudom, Ron, te meg azt is tudod, hogy nekem Trent az egyetlen, aki maradt. Nincs más az életemben.
– Akkor sem ezt érdemled tőle, Will.
– Ron, megértettem, de ő a fiam.
– Tudom, Will, nem akarlak megbántani, de ez nem állapot – mondta.
– Ron! Ő a fiam! Érted?! Ő az egyetlen gyermekem! – Will letette a telefont.
~~~
A történet végén, Finn némán meredt maga elé, csak a szeme cikázott ide-oda. Húsz percig ült csendben. Egyetlen kérdést sem tett fel.
– Érted már? – kérdeztem.
– Hogy Trent egy bunkó? – kérdezett vissza Finn.
– Nem. Hanem azt, hogy a lehető legrosszabb helyen keresgélsz!
