– Szabad?
– Csak bátran.
– Köszönöm szépen.
– Kornél vagyok. Első alkalom?
– Rebeka. Örvendek! Harmadik.
– Nekem is. Hogy bírod?
– Voltam jobban is, de tudod, méltóság.
– Igen. Igyekszem, csak utálom a fertőtlenítő szagát.
– Megszoktam. Minden rendben lesz – mosolygott Rebeka.
– Remélem.
– Ezt olvastad már?
– Nem, ez kimaradt – válaszolta. – Megéri?
– Nekem segített.
– Köszönöm. Megkeresem.
– Ne fáradj, odaadom. Olvasd csak el! Tényleg segít – mondta Rebeka.
– De csak most találkoztunk.
– Fogunk még, hidd el.
– Jobb lenne máshol.
– Valamiért így alakult. Család? – kérdezte Rebi.
– Gyerek nincs, és már feleség sincs. Nálad?
– A férjem lelépett, a fiam Budapesten tanul egyetemen. Alig látom.
– Nekünk a pakli aljáról osztottak, igaz? – kérdezte Kornél.
– Van, hogy az ász kerül oda – kacsintott Rebeka.
Kornél, mosollyal fogadta a választ. Melengető volt számára ez a gondolat.
– Igaz lenne? Remény és a társai?
– Biztos vagyok benne. Érdemes nélkülük? – kérdezett vissza Rebeka.
– Ez idegen terep számomra – mondta Kornél.
Az emberek csak jöttek és jöttek. Előttük is voltak már páran.
– Nézd csak, ma is jó koncert lesz – nevetett Kornél.
Közben az orvos is megérkezett.
– Valóban, színes felhozatal – válaszolt Rebeka. – Csak egy a közös, a motiváció.
– Lehetnénk akár testvérek is. Igaz?
– Sorstársak mindenesetre – nevetett Rebeka.
– Ma sem kell hazafele sietnem – mondta Kornél. – De nem bánom – folytatta.
– Én tuti nem – pillantott rá Rebi. – Munka? – kérdezte.
– Hobbi. Szobrász vagyok.
– De klassz! – lelkendezett, majd folytatta. – Én megrekedtem a papírok világában.
– Abban is van kreativitás, csak meg kell látni benne.
Rebeka csak nevetett, és rájött, hogy igaza van Kornélnak.
– Sajnos a főnököm nem így gondolja. Üres adatkupacok vagyunk. Már csak meg kell számoznia minket – mondta Rebi.
– Ilyen főnök nekem is jutott. Nem mindig volt felszínen a művészi vénám. Megfordultam két-három helyen, mire kiderült, hogy mi is rejlik idelent. Jó mélyen volt.
– Ne bánd! Minden tapasztalat jó valamire.
– A mai pláne – mosolygott Kornél.
– Csak nem? – kérdezte Rebeka.
– Bárhol kopoghat a múzsa, csak légy rá nyitott. Néha fájdalomba rejtve érkezik.
– Ez tetszik. Ezek szerint én… – kérdezte Rebeka.
– Bizony. Mikor leültél, éreztem. Reméltem, hogy itt foglalsz majd helyet.
Rebeka megsimogatta Kornél karját.
– Kívánni kell, és adatik. Látod.
– Bár bejönne máskor is – válaszolta Kornél.
– Erősebb hittel megtörténik a csoda.
– Kívánom itt mindenkinek.
– Olyan egyhangú itt minden, nem ismersz festőt? – érdeklődött Rebeka.
– Éppenséggel de. Csak hát engedély nélkül… Tudod milyenek az igazgatók…
– Nem elég merész a barátod, igaz? – nevetett.
– Majd kiderítem. Pedig nagy itt a felület. Hosszú, egybefüggő fehér falak végig. Bár ezzel a szaggal ő sem tudna mit kezdeni. Tipikus kórház buké – kuncogott Kornél.
– Mint egy havas táj, igaz? – kérdezte mosolyogva Rebeka.
– Nocsak. Sejtettem, hogy benned, több is lakozik.
– Mindenkiben él egy művész. Csak ki így, ki úgy mutatja meg.
– Vagy sehogy – válaszolta nevetve Kornél.
– Kávé vagy tea? – kérdezte Rebeka.
– Most? Amúgy tea.
– Akár, de szerintem hiányolnának a kóruspróbán – nevetett Rebeka.
– Igaz. Meg kéne várni a végét. Ki tudja, mit javasol a karmester – mondta.
– Ha már ilyen szépen összejöttünk.
– Na de utána – mondta Kornél.
– Lesz erőd? ؘ– kérdezte Rebeka.
– Csak összeszedem magam.
– Egy finom tea, melengető.
– Ismersz jó helyet?
– De még hogy, csak azt ismerek – mosolygott Rebeka. – Meglátod, tetszeni fog.
– Igaz a mondás – mondta Kornél.
– Melyik?
– Minden napban van egy rejtett ajándék, csak merd észrevenni és kibontani.
Rebeka mosolygott.
– Örülök neked – mondta Kornél.
– Ajándék lennék?
– Szerinted nem vagy az?
– Hát, párszor már eldobtak.
– Mindegy, hogy mibe van csomagolva. Mindegy, hogy kinek a kezébe kerül. Az ajándék akkor is ajándék. Valaki fogadja, valaki nem. Az értéke nem vész el. Van, hogy azért dobják el, hogy valaki más megkapja, hogy az élete megváltozzon.
Közelebb húzódtak egymáshoz, összeért a combjuk is.
– Mit szólnál, ha egyszer modellt állnék? Persze csak ruhában – mosolygott Rebeka.
– Kértem volna, ha nem ajánlod fel.
– Hogy ruhában legyek? – kérdezte nevetve Rebeka.
Megfogták egymás kezét. Még nem sejtették, hogy mi vette kezdetét.
– Lassan mi jövünk – szólt Kornél.
– Igen. Kezdődik a próba.
– Jut eszembe, eddig hol jártál?
– Délutánra volt mindig időpontom. Nem tudtam másképp megoldani.
– Vajon mi változott?
Rebeka a könyvére nézett.
– Elolvastam – válaszolta.
– Hálával tartozom ezért!
Rebeka mosolygott, és Kornél vállára hajtotta a fejét.
– Azt hiszem, mi jövünk.
– Remélem, közös szobát kapunk – felelte Kornél.
– Hiszem, hogy máshogy nem is lehet.
Nem is lett. Négyszázkettes szoba, még a székek is egymás mellett voltak.
– Boszorkány – nevetett Kornél.
– Nyiss, higgy, és adatik.
– Ezek után nincs több kérdésem.
– Reméltem, hogy lesz
– Mire gondolsz?
– Mondjuk, hogy használok-e telefont?! – kacsintott a férfira.
Kornél nevetett, és természetesen megkérdezte.
– Persze – jött a válasz. – Hiszen fiatalos, modern nő vagyok. Haladok a korral.
– Hát, én is igyekszem – mondta Kornél.
– Modern nőnek lenni?
Erre a kérdésre, hangos nevetésben törtek ki még a nővérek is.
– A művészetben nem árt néha perspektívát váltani.
– Eldugom a ruháim.
Megint felnevettek. A következő háromnegyed óra így telt el.
– Én kezdek jól lakni. Nem tudom, te hogy vagy vele?! – mondta Kornél.
– Éhes nem voltam. De ha egyszer muszáj, akkor letuszkolom.
– Pár perc, és jöhet a fincsi tea.
– A nap következő fénypontja – mondta Rebeka.
Egymásra mosolyogtak.
– Ezt már féllábbal is – kacsintott Kornél.
Onnantól a kezelés végéig csendben ültek. Néha egymásra néztek, őszinte, tiszta mosollyal. Régen érzett bizsergéssel, izgalommal telve mélyedtek el egymás tekintetében. Ahogy letelt az idő, jött is a nővér. Kihúzkodta a csöveket, kanülöket a kezükből. Tíz perc pihenőt rendelt el nekik.
– Ez már a leveztő szakasz. Nyújtunk, aztán indulhatunk – mondta Kornél.
– Nem vagy rosszul? – kérdezte Rebeka.
– Igazad van. Lehet jobb lenne átrakni a teát máskorra.
– Vagy elvitelre kérni – kacsintott Kornélra.
Már a kórház bejáratát is elhagyták. Kornél a nő kezét cirógatta séta közben.
– Nem lesz számodra kellemetlen vagy kínos az utójáték?
– Sok dologból lehet versenyt csinálni. Itt a fődíj, a kagyló lesz – nevetett Rebeka.
– Tényleg elolvasom a könyvet. Bár inkább, belőled merítenék erőt és bölcsességet.
– Szívesen adom, amíg nekem is jut.
– Igyekszem vissza adni – nézett rá Kornél elpirulva.
– Azt ugye tudod, hogy ez csak személyesen megy ám – kérdezte incselkedve Rebi.
– Reméltem is – mondta, és magához húzta, hogy megölelje.
– Szeretném, ha tudnád, hogy a mai nap ajándékát őrizni és becsülni fogom. amíg csak tudom, amíg az időm engedi – mondta Kornél könnyes szemekkel.
– Meg sem fordult bennem, hogy máshogy tennél. Ahogyan én sem. Ami viszont az időt illeti: jut, mert jár. Nem működik másképp. Nem működhet másképp! Hidd el, tudom! – mondta Rebeka, és letörölte Kornél könnyeit.
Olyan szorosan ölelték meg egymást, hogy szinte egybeforrt a testük. Egy emberként dobbant a szívük. A csókjukban, benne volt minden. Minden kín és fájdalom. Az összes magányosan, marcangoló félelemben töltött perc és óra. Minden bizonytalanság és kiüresedés. De legfőképpen a remény, szeretet és a közös célok. Újra. Egy ajándék, fájdalom mögé csomagolva. Egy idegen számára két lassan, komótosan bandukoló ember voltak. Ők viszont máshol jártak. Ott, ahova csak ők mehettek. Ez a hely, csak számukra létezett. Már-már ismeretlen, régen látott táj volt ez, de annál boldogabb és csodálatosabb volt. Együtt fedezték fel, készen mindenre. A rákra is.
