– Nos?
– Mi nos? – kérdezett vissza Karesz.
– Hát, várok – felete Béla.
– Látom.
– Nem kezdenéd el?! Fogy az időnk.
– Már ne is haragudj, de attól, hogy türelmetlen vagy, nem fogok gyorsabban haladni. Ne sürgess! – mondta Karesz.
– Ó, csak nem hátráltatom őméltóságát?!
– Hát…
– Feltűnt, hogy húsz perce nézem csendben, amit csinálsz?!
– És még kérdezed, hogy mi zavar?
– Állj már neki! – kiáltott rá Béla.
– Ilyen körülmények között, nem tudok dolgozni!
– Na mesélj, mi zökkentett ki?
– Nos, ha valóban kíváncsi vagy… – kezdte Karcsi.
– Nem érdekel! Csináld már végre! – üvöltötte Béla.
– Akkor maradj csendben, jó?
Béla, csak a fejét rázta kínjában.
– Miért csak ketten vagyunk? – kérdezte Karesz.
– Itt fent? Hányan legyünk?
– Jó, de akkor azt mondd meg, hogy miért pont mi vagyunk itt?
– Talán, mert villanyszerelők vagyunk, te ostoba. Ne ezzel törődj. Harminc perce nézem, hogy nem csinálsz semmit. Dolgozz végre! – mondta Béla.
– Legalább ennyi ideje zavar is – válaszolta.
– Délután négy van, és még nem történt semmi.
– Hűha, akkor tényleg mennem kell!
– Hova, te agyalágyult? Nem végeztél, sőt, neki sem kezdtél – válaszolta Béla.
– Ó, így nem is lehet!
– Megint miről beszélsz?
– Nézel! Nézel, kiabálsz és foglalod a helyet – válaszolta Karesz.
– Ja, hogy már a hely is kevés?!
– Egy kicsivel több nem lenne rossz.
– Kávét esetleg?
– Nem kösz, ilyenkor maximum teát szoktam inni. Zöldet, egész pontosan – felelte.
– Állj már neki! – üvöltötte Béla.
– Akkor ne nézz! És főleg, ne foglald el a helyet – mondta Karesz.
– Muszáj néznem téged! Én tartom a kötelet, és nálam van az alkatrész, te… majdnem kimondtam – kiabálta Béla.
– Nem tudsz egy kicsit arrébb menni? – kérdezte Karesz.
– Itt fent? Hogyan tudnék? Hova tudnék menni? Nem látod, hogy nincs hely?!
– Hol máshol? Ha egyszer itt vagyunk…
– Ne vitázz már velem! Fogj végre hozzá!
– Egy kicsit nehéz – mondta Karcsi.
– Mi bajod van megint? – kérdezte.
– Le kéne mennem a fogókért – válaszolta.
– Azt akarod mondani, hogy lent hagytad az összes fogót? – hitetlenkedett Béla.
– Meg a kesztyűt is. Amúgy minek az nekünk? – kérdezte.
– Mert, még mindig villanyszerelők vagyunk, te agyoniskolázott – mondta Béla.
– Három perc, és itt vagyok, csak leugrom.
– És azt hogyan képzelted?
– Miért? Nem is olyan magas ez a kis épület – válaszolta Karesz.
– Igazad van, csak nyolcszáz méter magasan vagyunk. Mi ez nekünk?!
– Micsoda?! Nyolcszáz? Atyaég! Tényleg? – kérdezte sápadtan Karesz.
– Csak azt ne mondd, hogy eddig ez nem tűnt fel?!
– Nem gondoltam bele, ne is haragudj – felelte Karcsi.
– Mibe, te szerencsétlen?! Hogy hol vagyunk?
– Hát, azt látom. Arra rájöttem.
– Sikerült?! Igazán örülök. Akkor mi maradt rejtély? – kérdezte Béla.
– Hát, azt értem, hogy hol vagyunk, csak nem sejtettem, hogy ilyen magasan. – mondta.
– Komolyan? Nem volt gyanús?
– Nem tudok jól saccolni, elnézést.
– Mit kellett volna megsaccolni, te fonott agyú? Nem volt világos? Nézz már le!
– Én még egyszer le nem nézek – válaszolta Béla kollégája.
– Tériszonyod van?! Hogy a francba jöttél fel?
– Csukott szemmel. A daru hozott fel – mondta. – Te nem úgy jöttél?
– Áruld el nekem, mióta vagy a cégnél? Meg egyáltalán, mit keresel itt?
– Kérlek szépen, egész pontosan tizenhét éve – mondta. – Önként jelentleztem, nem kérdeztek semmit. Godoltam, jó lesz egy kis kaland.
– Akkor, hogyan félhetsz a magasban?
– Hát, egy hete még csak sofőr voltam.
