– Biztos vagy benne?
– Én igen, te miért nem?
– De ki fogja elolvasni?
– A kiadó dolgozói, elsőkörben. Ne ezen kattogj.
– Megy a kupac aljára.
– Ha nem dobod be a levelet a postaládába, azonnal a halom alján lesz, veled együtt.
– Így is, úgy is.
– Mennyit dolgoztál rajta? Hány éjszakát virrasztottál át? Végiggondoltad, hogy mennyi energiádba került ezt megteremteni?
– Nem, csak csináltam.
– Azért, hogy a küszöbön állva megfutamodj? Ezért volt minden?
Timothy a postaládát nézte. Mellette állt, de sosem érezte magát ennyire távol tőle.
– Nem! – rázta meg a fejét. – Nem! Hagyjuk! Jó? Nem! Ez… ez nem az! Ez még nem az!
– Rendben. Tudod mit, szerintem sem az. Menjünk, itt egy jó kávézó.
– Majd legközelebb. Muszáj átírnom. Ne haragudj!
– Magadtól! Tőlem nem kell! Este átugrom. Vigyázz magadra.
A két barát elköszönt egymástól.
– Nem igaz, hogy nem tudom megírni. Miért nem megy? Annyi ötletem volt. Miért nem írtam le őket?! Megvan, eszembe jutott. Volt az a napló. Hol van? – tanakodott Timothy, miközben fel-alá járkált a lakásban. Egy rövid csengetés törte meg a fiú monológját.
– Nyitva van, gyere be! – mondta.
– Nem tudok, nem nyílik.
– Hol van a kulcs?
– Szerinted, én tudom?! – kérdezte Dalton.
Timothy nagy nehezen megtalálta a cipőjében a kulcsot, és beengedte barátját.
– Na, csak hogy! Sikerült?
– Micsoda?
– Ezek szerint nem! Hol akadtál el? Tudok segíteni?
– Kell egy jó befejezés. Valami fordulatos lezárás. Egy igazi csavar a sztori végére.
– Haljon meg mindenki – javasolta nevetve Dalton.
– Köszi, de komolyan. Kell egy végszó.
– Mióta kattogsz ezen?
– Attól függ, hogy mennyi az idő?! Mi lenne, ha a Brad tényleg meghalna?!
– Na jó, tudod mit? Ülj ide le! Figyelj rám egy percre! Ettél ma már valamit?
– Nem emlékszem! Nem hiszem!
– Pazar! A hűtődet meg sem merem nézni. Rendelünk valamit, aztán leülünk, és megírjuk! Jó? Kitalálunk valamit, ne aggódj!
– Ó, az én állapotomat, már rég nem az aggódás jellemzi.
– Veszem észre! – nézett körbe a lakásban Dalton.
Egy vacsorával és két órával később sikerült befejezniük a regényt.
– Mondtam, hogy megleszünk. Gratulálok, barátom! Mehet is a postaládába.
– Egész biztos, hogy így jó? Ne írjuk át?
– Ne kezd elölről! Hagyd békén a borítékot, hozzá se érj! Holnap szépen feladjuk. Most pihenj! Reggel jövök érted – szólt Dalton, és becsukta maga mögött a lakásajtót.
Kár volt átdolgozni, úgy is megy a kupac alá – gondolta Tim, és úgy zuhant az ágyba, mint aki három napja nem aludt.
Reggel Dalton kopogására ébredt.
– Én vagyok az, Tim, engedj be! Itt az idő!
A fiú nagy nehezen kimászott az ágyból, és beengedte barátját.
– Megígértem, itt vagyok! Na hajrá! Szedd össze magad, és menjünk feladni a borítékot.
– Minek? Senkinek nem fog tetszeni.
– Pont azért. Hajrá! Fürdeni nem segítek! Mozogj! – mondta.
Egy órával később, már a postaláda előtt álltak.
– Gyerünk, Timothy, ne húzd az időt!
– Nem tudom mi ütött belém! – mondta, és bedobta a borítékot a gyűjtőbe.
– Gratulálok! Meglátod, nagy sikere lesz! Nekem jár egy dedikált példány. Gyere, meghívlak ebédre!
Másnap reggel Dalton elutazott pár napra egy konferenciára, a főnöke jóvoltából, így nem volt senki, aki le tudta volna beszélni Timet az ötletéről. Kitalálta, hogy kifigyeli a postást a láda melletti újságosbódénál várakozva, és amikor a férfi kiszedi a gyűjtő tartalmát, ő eltereli a figyelmét, és nemes egyszerűséggel kilopja a borítékot a postás táskájából. A tervből nem lett semmi. Miközben Timothy várakozott, egy régi barátja lépett oda hozzá, aki meghívta őt egy kávéra, és mivel nem tudott semmit kitalálni, hogy miért nem tud élni a lehetőséggel, így végül a nagy lopás meghiúsult, és a kézirat a kiadó asztalán landolt.
Aznap este Timothy semmit nem aludt. Pánik közeli állapotban forgolódott az ágyán, és azon agyalt, hogy kár volt az egészet megírnia, és hogy soha nem többet nem hajlandó ekkora stressznek kitennni magát. Meg volt róla győződve, hogy a kiadó vissza fogja dobni a regényét. Igaza volt.
Két héttel később megkapta az elutasító választ. Sejtette, hogy ez lesz, de eléggé a szívére vette. Két napig ki sem mozdult otthonról. Dalton tartotta benne a lelket.
– Nem adjuk fel! Nem hátrálunk meg! Olyan nincs! Nem egy, rögtön három kiadónak fogjuk elküldeni.
– Viccelsz? Épp elég volt ez az egy pofon. Rögtön három helyről kapjam?!
– Ne így fogd fel! Ráadásul ők elektronikus úton kérik! Csináljuk!
– Nem tudom, Dalton, biztos, hogy nem fog nekik kelleni. Vissza fogják dobni.
– És akkor mi van? Akkor újabb három, sőt öt kiadónak fogjuk elküldeni. Nem állhatunk meg, Tim, nem adhatod fel! Ha meg sem próbálod, azonnal vesztettél.
A fiú tíz percig hallgatta barátját, és végül beadta a derekát. Találtak még egy kiadót, így négy különböző helyre küldték el a kéziratot.
– Nincs miért aggódni, meglátod! – mondta Dalton.
Egy hónap is eltelt, mire megérkeztek az elutasító válaszok, szinte egyidőben, két helyről. De tudták, hogy a másik kettőt sem érdekelte az írás. Elfogadták, és mentek tovább.
Összesen tizenhét kiadót kerestek meg. Az utolsó, akihez fordultak, papíron kérte, és közel is volt Dalton lakásához, így oda személyesen vitték a borítékot. Már gyalogoltak hazafelé, amikor Tim kiszúrt egy kis lebujt az egyik sarkon, ahova betértek egy italra. Füstös, sötét, művész kocsma volt. Leültek a bárpulthoz, és kértek egy-egy pohár sört.
– Mire tippelsz? Hány hét múlva fogják visszadobni a sztorit? – kérdezte Timothy.
– Értem én, hogy tizenhetedik, de valamiért érzem, hogy be fog futni a könyved.
– Mióta is mondogatod ezt?
– Nem az a lényeg. Hiszek benned! Neked sem ártana!
Megszólalt Tim telefonja, ami a hátizsákjában volt. Nem érdekelte a hívás.
– Vedd már fel, idegesít a csengőhangod.
– Hogy végig hallgassak egy újabb elutasítást?! – kérdezte, miközben a telefonjáért nyúlt, ami elhallgatott, ahogy Tim hozzáért. A hívó letette.
– Tessék, erről ennyit.
A fiú fordult volna vissza a pulthoz, de észrevett valamit a táskában.
– Dalton, ezt nézd. Teljesen kiment a fejemből, hogy ez itt van – mondta, és kihúzott a hátizsákból egy boríték nélküli kéziratot.
– Hát ez? Miért van nálad? – kérdezte Dalton.
– Emlékszel, hogy múltkor külön-külön nyomtattuk ki a regényt? Úgy néz ki, elfelejtettem kivenni a táskámból. Mindegy, majd kidobom vagy félreteszem. – mondta, és arrébb csúsztatta a pulton a papírköteget. Beszélgettek, iszogattak tovább.
– Ne haragudjatok, hogy ismeretlenül megszólítalak titeket – mondta a Timothy mellett ülő férfi a fiúk felé fordulva, és folytatta: – Utólagos engedelmetekkel, beleolvastam a történetbe, amíg nem figyeltetek. Őszintén, nagyon tetszett! Engedjétek meg: David Barrington vagyok, a Grand kiadó egyik vezetője. Szánnátok rám néhány percet? Szerintem hasznos lenne mindannyiunknak!
