– Király lesz, megígérem!
– Neked biztos. Én valahogy más közeghez vagyok szokva.
– Pontosan ezért kell kipróbálnod!
– A statisztikák mást mondanak.
– Úgy nézek ki, mint aki foglalkozik holmi grafikonokkal? Felejtsd már el a számokat végre! Gyere ki az irodádból!
– Könnyen beszélsz.
– Meglátod, tetszeni fog. Az igazi szabadságot éled át zuhanás közben.
– Persze, meg lesz időm a becsapódáson agyalni.
– Lehetnél egy kicsit pozitívabb is!
– Nem vagyok normális!
– Mutass valakit, aki az – válaszolta Levente nevetés közben.
– Mindenki az, aki mást csinál, mint mi.
– Sokszor ugrottam. Nyugi! Gyönyörű időnk van, minden klappol. Ugyanazt kell csinálni, amit gyakoroltunk. Rendben?
– Nem tudom, hogyan sikerült erre rávenned?!
– Már itt vagyunk, nincs visszaút!
– Igen… érzem…
Levente csak mosolygott.
– Bízz bennem!
– Igyekszem! Igaz, hogy csak párszor találkoztunk, de igyekszem! – És miért pont ma ugrunk? – kérdezte Ferenc.
– Miért ne ma?! Ezt a napot erre szántam.
Levente elkomolyodott. Látszott rajta, hogy valami motoszkált benne.
– Figyelj…
– Szuper! Már jön is a pilóta. Nemsokára felszállunk azzal a repülővel – vágott közbe a férfi, és egy mélykék, kétfedeles gépre mutatott, aminek az orrára egy hatalmas, csillogó, aranyszínű „Kornél” felirat volt festve.
– Hurráá…
– Na, ennél egy hangyányit több lelkesedést várok.
– Egyébként számolod az ugrásaid?
– Ez lesz a négyezredik.
– Atyaég! Akkor ez jubileumi. Gratulálok!
– Köszönöm, Feri – válaszolta hirtelen fellépő komolysággal. – Lassan felszállunk. Ne aggódj, minden rendben lesz!
– Törekszem rá! Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen magasságból ugrunk?
– Nagyjából háromezer méterről.
– Micsoda? Te szent isten. Miért nem mondtad előbb?
– Mert akkor nem lennél itt – nevetett.
– Na, ebben biztos lehetsz!
– Indulunk! Izgalmas, igaz?
– Hát, ez elég enyhe kifejezés.
Ezerötszáz méteres magasság környékén, Levente felállt, hogy beszéljen a pilótával. Az első lépést követően, egy hirtelen megjelenő, erős fájdalmat sejtető hörgés kíséretében rogyott le a repülőgép padlójára. Feri odaugrott hozzá, hogy segítsen neki.
– Jézusom! Jól vagy? Mi történt? Fel tudsz állni?
– Persze, minden rendben, csak leesett a vércukrom. Jó nagyot koppant, igaz? – kérdezte Levente erőltetett mosollyal az arcán, miközben visszaült a helyére.
– Úgy érzem még sincs mondandóm a pilóta számára – mondta, miközben a combját masszírozta.
– Biztos rendben vagy?
– Ne reménykedj! Nem úszod meg az ugrást – válaszolta.
– Szólj, ha tudok segíteni valamiben!
Feri kissé gyanakodva nézte Leventét, aki egyre mélyebbre ható mozdulatokkal és sűrűsödő sziszegések társaságában dolgozott a combjain.
Könyvelő vagyok, nem ostoba. A vércukorszint esése nem okoz ilyen fájdalmat – tanakodott magában a férfi.
– Levente, tudom, hogy már kérdeztem, de miért pont a mai napon ugrunk? Szerda van, úgy tudtam, hogy hétköznap nem igazán érsz rá ilyenekre.
– Igaz, hogy rossz időt jósoltak, de végül szerencsénk lett vele, meg elfelejtettem, hogy szombaton lesz egy megbeszélésem. Muszáj volt így alakítani, de figyeld, milyen szépen csillog az a tó – felelte.
A férfit nem győzte meg a válasz, úgy érezte, hogy ez csak mellébeszélés, de nem faggatózott tovább.
Levente még a földön megegyezett a pilótával, hogy a megszokottnál lassabban, hosszabb ideig fognak emelkedni, mert Feri még sosem repült, hadd élvezze a látványt.
– Nézd csak! – mutatott az ujjával a repülő ablakán keresztül egy pontra a földön. – Nagyjából onnan indultunk.
– Aha, tényleg szép. Fáj még a lábad?
– Minden rendben, ne aggódj!
Feri a tőle távolabb lévő ablakhoz lépett, hogy úgy csináljon, mint akit elvarázsolt a táj szépsége.
– Igazítsd meg kérlek a felszerelésem! – szólt Levente felé fordulva.
– Máris jövök, fő a biztonság! – válaszolta, de keserves nyögések nélkül nem tudta megtenni a két méteres távolságot. Vissza kellett üljön.
– Vércukor?! – kérdezte Feri teljes komolysággal.
Levente lehajtotta a fejét, majd sóhajtott egy nagyot.
– Elmesélem, ülj le mellém.
– Hallgatlak – mondta, miközben helyet foglalt.
– Nem tudom, hogy az élet fintora, a sors műve vagy puszta véletlen volt, de két évvel, és kereken ezer ugrással ezelőtt, ugyanitt, ugyanezen a napon, egy ilyen napsütéses délutánon, csoportosan szerettük volna megünnepelni, hogy többen elértük a háromezredik ugrásunkat. Minden rendben ment. Nagyjából tizenkét méteres magasságban, meghibásodott az ernyőm, és becsapódtam az alattam elterülő ingoványba. Térdtől lefelé, mind a két lábam le kellett amputálni. Ami megmagyarázhatatlan volt számomra az az, hogy a meghibásodás előtt néhány másodperccel feltámadt a szél és a mocsár fölé sodort. De csak engem! Később megtudtam, hogy Kornél fiam ernyője is tönkrement az enyémmel egy időben. Ő a betonplacc közepén ért földet, tőlem huszonöt méterre. Aznap volt a születésnapja. Ma lenne huszonöt éves. Mindenképp ugrom!
