Balázs és Anita a reggeli után bementek a nappaliba és leültek a kanapéra, hogy megbeszéljék az aznapi programot, teendőket.
– Hova mész?
– Csak leszedem a ruhákat a szárítóról – felelte a fiú.
– Addig én végiggondolom, hogy mi kell a boltból, és mi legyen az ebéd.
– Most ettél, és már az ebéden jár az eszed?! – nevetett Balázs hajtogatás közben.
– Te lennél a legjobban kiakadva, ha üres tányért tennék eléd!
– Csak hiszed! Feltalálnám magam, bizony.
– Megkennél egy szelet kenyeret? – kérdezte Anita csipkelődve.
– De jó, ez a pólóm is kilyukadt – váltott témát Balázs.
– Abban dolgoztál a hétvégén, nem?
– Igen, de attól még jobban bírhatná. Mindegy, ez van! Nem lett rajta nagy lyuk.
– És mi lenne, ha néznénk neked valahol pólókat, mielőtt bevásárolunk itthonra?
– Az megint érdekes lesz, de rendben, mehetünk. Lezuhanyzom, és indulhatunk.
– Szerinted, én nem akarok letusolni?!
A fiú csak nevetett.
Később, már a város egyik bevásárlóközpontjának a parkolójában ültek az autójukban.
– Na? Hol kezdjünk? – kérdezte Balázs.
– Menjünk a KiK-be, és onnan tovább, ahogy szoktunk. Mindenhova be akarsz nézni, nem?!
– Én nem, de mehetünk! – válaszolta. – Úgy sem kapok magamnak semmit… már megszoktam! Induljunk!
– Hátha most találunk valami jót – szólt Anita a bolt felé sétálva.
– Nézd! Vannak nagyméretű pólók. Nézzük meg őket! – mondta a lány.
– Te nem keresel magadnak valamilyen ruhát?
– Nekem vettünk ezt-azt a múlt héten, így most nem kell semmi, köszi – felelte.
– Ne már! Tényleg rózsaszín?! Miért? Ez férfi részleg, nem?! – kérdezte Balázs.
– Hát, úgy tűnik.
– És ez? Mi ez a szín?! Nem vagyok már kisfiú. Ha meg ezt tényleg tíz éveseknek szánták… hát… elég durva, ha valaki ekkora olyan fiatalon – mondta, miközben egy hat XL-es pólót nézett.
– Nyilván nem nekik szánták, viszont neked sem kell ekkora. Remélem, tudod!
– Tudom, csak nézem, hogy hogy néz ki… nevetséges. Mik ezek a minták? És ráadásul csillognak… egy férfiaknak szánt pólón!
– Kicsit fura, igen – válaszolta Anita.
– Rajtam, ilyeneket nem fogsz látni!
– Mertem remélni!
– Nézd, ez itt mellette talán nem is olyan rossz.
– Igen, szép a színe is.
– Ja, oké. Nincs a méretemben. Pazar! Az első, ami jó lett volna.
– Sajnálom! És az ott mellette?
– Az a zöldes lila?!
– Ja! Nem láttam az alján a lila színt. Tényleg ez lenne a divat? Érdekes, én a városban senkin nem láttam ilyen pólót. Egyszer sem!
– Én sem. De miért pont ezt a két színt keverték? Elég ízléstelen. Meg egy felnőtt emberre?! Na jó, hagyjuk a felsőket, nézzük meg inkább a farmereket!
– Remélem, abból találunk neked egy jót!
– Atyaisten… ez hogy néz ki? – kérdezte Balázs.
A lány csak mosolygott.
– Nem vagyok nagyképű, és nem játszom meg magam, de azért akármit én sem szeretnék hordani, na! Tudod kiken láttam ilyen teljesen egyszínű, világoskék nadrágot? Az öreg kőalkesz faszin a targoncavezető suliban. Meg a háromfröccsös, beépített bútorokon a talponállókban. Botrány! – mondta Balázs félig-meddig viccesen.
Anita hangosan felnevetett.
– Sőt, én kérlek rá, hogy ilyet ne viselj! De miért nem lehet normális, tényleg kulturált, igényes ruhákat gyártani nagyobb méretű embereknek, reális áron?!
– Passzolok, még nem tudtam rájönni.
– Ott vannak a pulóverek. Nézzük meg őket – mondta.
– Oké! Hát ő… – szólt Balázs, a felsők mellé lépve.
– Tudom, ne mondj semmit! Igazad van, már én is látom. Messzebbről jobbnak tűntek. Az még rendben van, hogy az anyaguk polár, de ezeknek az aljuk, már most ki van nyúlva, ráadásul rövidek és csúnyák. Így nem sok hasznuk van.
– Nincs nekik! Azt meg pláne nem értem, hogy miért hiszik a gyártók, boltosok, hogy az egész országban, városonként csak tíz-húsz nagydarab ember él, akik szeretnének igényesebben, normálisabban öltözködni! Nem akarom elhinni, hogy nem érné meg nekik valamivel jobb minőséget kínálni. Ne értsd félre, ettől az üzlettől nem várok csodákat, de azt gondolják, hogy aki dagadt, az csóró és igénytelen?! Jó, itt is van egy határ persze, mert internetről lehetne rendelni, csak hát… nekem nem feltétlenül éri meg tíz-tizenötezerért egy darab póló, de ismerek olyat akinek igen, és rendszeresen meg is rendeli magának. Boltban már alig vásárol ruhát.
– Egyetértek, de ne idegeskedj kérlek! Elhiszem, hogy már nagyon unod ezt, de felesleges felhúznod magad! Attól nem lesz jobb semmi – szólt Anita a párjának. – Gyere, menjünk! Majd körülnézünk máshol is.
– Rendben, igazad van!
Nem vettek semmit, így elindultak kifelé, a többi üzlet irányába.
– Benézünk ide?
– Itt csak neked lesz cipő, és nem ezzel van gondom! – rázta a fejét Balázs.
– Tudom, nyugi!
– Hihetetlen! Egy olyan piaci rés, amiről nem világos, hogy miért nincs még mindig lefedve. Rosszul lesznek az eladók, ha meghallják, hogy mekkora cipőt keresek. A ruhák esetében még mondhatják, hogy fogyjak le, mintha az varázsütésre menne ugye, de oké! Viszont, a lábam mérete attól még nem fog megváltozni. És gyanítom, manapság sokaknak van már az enyémnél is nagyobb lába – mondta Balázs az üzlet bejárata mellett állva. – De mehetünk, ha gondolod.
– Nyugodj meg, kincsem!
– Jé! Itt is önkiszolgáló kassza van?! – kérdezte a fiú az üzletbe lépve.
– Ott vannak hátul az eladók – válaszolta Anita nevetés közben.
– Keressünk neked valami szépet!
– Biztos nem kérdezed meg, hogy van-e cipő a méretedben?
– Nem akarom, hogy leizzadjanak!
– Ha megnyugtat – kezdte Anita –, nagyon én sem tudok mit kezdeni ezekkel a színes, csillogó, túlzottan vastag talpú, semmilyen formájú cipőkkel. Ezeket nem nekem gyártották, az tuti! – mondta.
– Ti sem vagytok könnyű helyzetben cipők terén.
– Sajnálom, de nem tudok megbarátkozni a mai ormótlan, csiricsáré, (inkább hagyjuk, hogy kiknek való) cipőkkel. Megértelek már, amikor kiakadsz.
– Köszönöm, édesem! Keressünk neked egy táskát vagy valami mást?
– Azok sem különbek – legyintett. – Te szeretnél még nézelődni valahol?
– Nekem elég volt mára, köszi. Indulhatunk, ha gondolod – felelte Balázs.
Kiléptek a bolt ajtaján, és kézen fogva elsétáltak az autójukhoz.
– De tudod mit? – kérdezte a fiú. – Igaz, hogy abszolút nem dőlt össze a világ, mert nem találtunk ruhát és cipőt, de akármi történik, te itt vagy nekem, itt vagyunk egymásnak, és az ilyeneket is együtt éljük át. Ettől lesz minden csodálatos! Nagyon szeretlek!
– Így van! Ha nem lesz ruhád, és lerongyolódsz, én úgy is szeretni foglak, és maximum mezítláb fogok futni utánad egy lepedővel, hogy betakarjalak! De akkor is együtt leszünk!
– Annyi baj legyen, életem!
Hangosan nevettek, majd beültek a kocsiba, és elindultak az áruház felé.
