Egy mosoly. Köszönés helyett ennyit szánt a terem ajtajában váratlanul felbukkanó látogatónak.
– Hogy érzed magad? – kérdezte a vendég, miközben leült Gabriel ágyára.
– Látod a templom tornyot? Perceken belül felkapcsolják a fényeit. Nagyon szép lesz. Az este kezdete. Pontban hatkor.
– Kész vagy?
– Nézd a madarak táncát! A harangot éltetik.
– Nem lehet, hogy csak megrémültek? – mosolygott.
– Pontos mint mindig. Piros kabátban, fekete nadrágban. A kutyáján ugyanez, csak fordítva. Az esti szeánsz – mondta Gabriel a sétáló hölgyet nézve.
– Kérlek, áldozz rám az idődből!
– Ráérünk még – mondta. – Az atya, most kezdi az esti locsolást. Gyönyörűen kinyíltak a tulipánok. Jó látni, hogy így gondozza a kertet.
– Gabriel, kérlek.
– De jó! Úgy néz ki, hogy a kölyök kapott végre egy új bicajt. Ezzel is egész ügyes. Sokra viheti még, ha így folytatja. Előtte az egész élet.
– Tudod, hogy miért jöttem?
– Jaj! Megint kezdik. Nem igaz, hogy nem félnek. Én nem lennék ilyen bátor. Figyeld meg, ebből verseny lesz. Ezek a mai autók, rettentő gyorsak és veszélyesek.
– Szeretném, ha rám is figyelnél, Gabriel.
– Tudom mit szeretnél, de nézz körül. Csak egy kicsit – mondta.
– Mindent láttam már. Többször, mint hinnéd.
– Elhiszem, de te meg azt, hogy ez nekem nehéz. Nagyon nehéz!
– Tudom, de ne aggódj!
– Annyira szép minden. Érdemes megállni – mondta Gabriel és folytatta: – Nézz ki a szoba egyik ablakán. A világ tárul eléd. Emlékszem gyerekként egy hasonló téren laktunk, mint amin ez a templom áll. Volt egy emelvény, magas, kilátóféle. A környező házak tetején túl, a dombokra is ráláttunk róla – mondta. – Sokat voltunk ott. A mamám háza mögött egy hosszan elterülő virágoskert volt. Minden nap törődött velük. Sokszor órákat ültünk közöttük és beszélgettünk. Álmodoztunk.
– Szép lehetett.
– Elmúlt.
– Most tudsz rám figyelni?
– Volt egy kutyusom. Imádtam vele játszani. Hosszú sétákra mentünk minden nap, az iskola után. Volt egy erdő – talán még ma is megvan – a város mellett. Minden délután bejártuk szinte az egészet Kormival; így hívták az én tacsimat. Miután meghalt, nem akartam többé háziállatot – sóhajtott.
– Sajnálom. Kérlek, Gabriel. Fontos beszélnünk!
A férfi, a látogatója szemébe nézett. Könnyek nélkül nem bírt fél percnél tovább figyelni rá. Nem is tette.
– Jaj! Eszembe jutott egy középiskolai kalandom. Mondtam Richardnak, hogy amíg élek, őrizni fogom a közös emlékünket – mondta. – A Csókos Rosemarie, mi csak így hívtuk magunk között. Fenékig érő, szurokfekete haja volt. Minden érintésében éreztem a jóságot és az önzetlen szeretetet. Richard osztálytársam volt. A technika óra az iskola földszinti termében zajlott, és minden órán legalább negyvenen voltunk. Nem tudott a tanár mindenkire figyelni. Az ablak az utcára nyílott. Rosemarie már nem tanult. Sok szabadideje volt, amit leginkább velem töltött a suli melletti parkban egy padon. Dupla óra volt, így jutott egymásra bőven idő. Az én drága barátom, minden alkalommal úgy tett, mintha ott lennék mellette a padban. Beszélt a ruháimnak, beadta kétszer ellenőrzésre ugyanazt a munkadarabot stb. Sokat köszönhettem neki, nagyon hiányzik.
– Kedves történet, Gabriel. Örülök, hogy sok szép emléked van. Elmesélem, hogy én miért vagyok most itt.
– Nem kell, tudom jól. Félek! Ez az igazság.
– A legtöbben így vannak. Tudok segíteni, próbálj meg kicsit megnyugodni.
– Annyi minden van, amit érdemes megcsodálni. Ami igazi örömet és boldogságot tud adni az embernek. Van miért itt lenni.
– Ez így van. Fontos, hogy lássuk a minket körülvevő ajándékokat.
– Fájdalmas, igaz? – kérdezte Gabriel.
– Van úgy, hogy az. Igen. Más körülmények között. Te szerencsés vagy. Minden rendben lesz. Higgy nekem!
– Nézd! Azta! Te is látod? Milyen csodálatos virágok! Az atya ültette őket? Ilyen gyorsan? Hogyan? Mesések.
– Igen, nagyon szépek.
– Mondd, kérlek. Sokáig fog tartani? Nagyon félek. Fájdalmas lesz, igaz?
– Nem! Csak engedd, hogy segíthessek – mondta, és megfogta Gabriel kezét.
– Hol van a templom? Miért nem látom? Te húztad be a függönyöket?
– Itt vagyok, minden rendben. Nyugodj meg!
– Tényleg lejárt az időm? Hova lettek a szobatársaim? Ez már az? – kérdezte Gabe.
– Minden rendben. Bízz bennem. Szeretünk téged.
– Hol az ajtó? Meddig fog ez még tartani? A fájdalmas rész még hátra van? Különben is, hol vagyok?
– Otthon, Gabriel. Megérkeztünk. Ugye, hogy nem is fájt? Isten hozott, drága barátom!
