Friss a kapcsolatunk. Nem élünk együtt, de gyarapodik a közösen töltött éjszakák száma. Legtöbbször én megyek hozzá. Közelebb van a lakása a munkahelyemhez, és a kedvenc boltom is útba esik. Szeretjük meleg vacsorával és egy palack jó minőségű borral megkoronázni a kimerítő napot. Kornél egy marketing iroda vezetője. Az igazgató jobbkeze, mindent vele végeztet. Sokszor olyanra kéri meg, ami nem méltó a tudásához, pozíciójához. Így nem csodálom, hogy esténként meggyötörten roskad a kanapéra. Én egy galériát igazgatok. Kortárs művészek alkotásaiból rendezünk negyedévente megújuló kiállításokat.
Minden a megszokott ütemben zajlott, nagyjából másfél hónappal ezelőttig. Amikor kedd este:
– Kornél, szívem! Baj van? Hova mész? Miért keltél fel ilyen későn?
– Feküdj vissza, Petra, nincs semmi gond.
– Miért öltözöl át? Történt valami? – kérdeztem.
– Nyugodj meg! Be kell mennem a céghez – válaszolta Kornél.
Hittem neki. Rendszerető ember. Nagyon alapos és igényes a munkájára. Olyan is előfordult, hogy Sándor, Kornél főnöke, rendkívüli megbeszélésre rángatta be a dolgozókat este tizenegy után, mert a főnöke fejéből kipattant egy jónak vélt ötlet.
Egy héttel később, szintén kedden, újra a párom felé vettem az irányt munka után. Filmnézés, összebújás, beszélgetés és be az ágyba. Este Kornél ismét útnak indult.
– Megint elmész? Mi a baj?
– Nincs semmi gond. Ne aggódj! – felelte.
– Elmondhatod, ha valami történt.
– Tudom. Sietek, csak elintézek gyorsan egy dolgot. Aludj nyugodtan – mondta, és már kint is volt a lakásból.
Másnap fontos megbeszélésem volt. Kissé aggódtam, de aludnom kellett.
A rá következő egy hétben, minden éjszakát külön töltöttünk. Addigra el is felejtettem a párom kalandozásait. Beszéltünk, de nem említett semmit ezekből a kiruccanásokból. Amikor újra nála aludtam, megint lelépett. Ez alkalommal úgy tettem, mintha nem ébredtem volna fel. Gyanakodni kezdtem, hiszen nem hagyott más lehetőséget.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Ez ijesztőbb volt, mint a rendszeressé vált kitérők. Hat óra, és nincs itt? Mi történik? Hívtam telefonon, nem vette fel. Később sem jelentkezett. Muszáj összeszednem magam, indulnom kell. A galéria felé menet találkoztam egyik kollégájával, aki elmondta, hogy Kornél szabadságot vett ki, de látta előző nap reggel egy nagy csokor virággal a kezében sétálni. Hidegzuhany. Úristen! Hívtam, nem értem el. Írtam neki, nem reagált. Kezdtem kétségbeesni. Aznap délelőtt el kellett mennem a lakására, egy dosszié ott maradt. Reszketve indultam útnak. Idegörlő gondolatok, képek cikáztak át az agyamon. Felvázoltam magamban az összes lehetséges esetet. Az egyik rosszabb volt, mint a másik. Amikor odaértem, az ajtó nyitva volt. Én bezártam pedig. A párom az ágya szélén ült, a kezében egy könnyektől elázott fényképpel. Rám nézett, de semmit nem szólt.
– Jézusom! Kornél! Itt vagy? Jól vagy? Mi történt? Hol voltál?
Nem kaptam választ.
– Mondj valamit, kérlek! Tudok segíteni?
Megfogtam a reszkető kezét, mire a nyakamba borulva, keserves zokogásban tört ki. Annyit láttam a képből, hogy Kornél valakit tart a kezében és nevetnek.
– Hozhatok valamit? Mit tehetek érted? – kérdeztem tőle.
– Nem kell semmi. Köszönöm.
– Szeretnél beszélni a történtekről?
Csak némán bólogatott, majd elkezdte.
– Tudom, nagyon fura lehetett neked, hogy az elmúlt keddek alkalmával eltűntem, magyarázatot sem adva a viselkedésemre. Ő a húgom, Dóra – nyújtotta felém a fényképet. – Családi hagyomány volt, hogy minden nyáron egy hónapra elutaztunk a balatoni nyaralónkba. Esténként a testvérem és én, felsétáltunk a házunk mögötti dombra, egy apró bokrokkal körülvett tisztásra, ahol nem volt világítás, így tisztán láttuk a csillagos eget. Két éve töltötte a tizenegyet, egy keddi napon. Másnap meghalt. Elütötték. Baleset volt. Azóta júniusban, hetente egyszer, napközben a sírhoz, éjszaka a temető melletti tisztásra megyek. Ilyenkor egy kis időre, újra együtt lehetünk.
