– Miért csinálod ezt kisfiam? Miért nem tudsz jobban figyelni? Nem fogunk mindig mindenből újat venni. Vagy vigyázol a dolgaidra, vagy nem lesznek játékaid. Válassz!
– Írd meg a leckéd! – szólt Peter, a fiú apja.
A gyerek bement a szobájába.
– Meddig fogja még ezt csinálni? Mi jön a játékok után? Minden holmiját eltökíti?
– Nem tudom, drágám, nyugodj meg, kérlek. Valamit kitalálunk – mondta Georgie édesapja.
– Remélem, kinövi, és elkezdi jobban becsülni a holmijait.
Másnap a reggeli és a készülődés után Victoria fia, az ajtóból lépett vissza, hogy magához vegye egy régebbi Transformers figuráját. Minden nap vitt játékot az iskolába, a szülei tudta nélkül.
– Remélem, ez hazajön veled – szólt az apja.
– Igen – válaszolta.
– Rendben, indulhatunk.
Délután váratlanul megszólalt Victoria telefonja. Az iskolából keresték. A fia osztályfőnöke hívta. Georgie odaígérte a játékát két különböző osztálytársának, akik nem tudtak megegyezni, ezért összeverekedtek a figurán. A tanárnő azért telefonált, hogy kiderítse, hogy a szülők tudtak-e arról, hogy a fiúk, rendszeresen, játékokkal ment be az iskolába, de azok nélkül indult haza. A tanárnő ismerte a család anyagi helyzetét.
Miután hazaértek, kérdőre vonták Georgie-t, de előtte még szétnéztek a gyermekük szobájában. A fiú addig a leckéjét írta a nagyszobában.
– Az sincs meg, amit utoljára kapott – szólt Peter. – Szinte az összes kisautóját elvesztette. Komolyan mondom, nem értem miért csinálja ezt. Tudtuk, hogy egy-két dolog elveszett, de, hogy ennyi?!
– A puzzle és a kockajáték is eltűnt, a katona figurákkal együtt. Hihetetlen ez a gyerek! Semmire sem tud vigyázni?! – kesergett az édesanyja. – Nem fogunk újabb játékot venni neki. Nem megy.
– Ezt nézd meg! Ez is teljesen üres – nyújtotta a férfi a felesége felé az egyik játék dobozát.
– Na jó, inkább igyunk egy kávét, és próbáljunk megnyugodni.
A szülők kimentek a konyhába.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte Victoria.
– Fiam, ide tudod hozni a robotot, amit reggel elvittél magaddal?
– Igen, apa, viszem.
A két szülő kíváncsian nézett egymásra. Tíz perc múlva, a kisfiú egy másik játékkal jelent meg a konyhában.
– Tessék, apa, ez volt az – mondta.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Peter. – Én úgy emlékszem, hogy az citromsárga volt – mondta.
– Igen, biztos. Ezt vittem magammal.
– Én is úgy emlékszem, Georgie, hogy az másmilyen robot volt – szólt az édesanyja.
A fiú lehajtott fejjel, némán állt a szülei előtt.
– Nem akarsz elmondani nekünk valamit? – kérdezte Victoria.
– Sajnálom, anyu, hazudtam – vallotta be szégyenkezve. – Tényleg másik robot volt.
– Tudjuk, fiam – szólt Peter. – Felhívták édesanyádat az iskolából. Miért csinálod ezt? Miért herdálod el a játékaid? Osztogatod, elhagyod őket, mintha akármikor tudnánk venni újat. Be kell ezt fejezned. Megértetted?
Georgie nem válaszolt. Nem magyarázta meg a döntéseit, hiába kérdezték őt.
– Nézd, fiam, ha nem becsülöd meg, amid van, nem fogsz újakat kapni. Sőt, elvesszük azokat is, amik még megmaradtak. Az, hogy véletlenül elhagysz egyet, vagy kölcsön adsz ezt-azt, az rendben van, de ez már túlzás. Oda kell figyelned magadra és a dolgaidra. Megegyeztünk? – kérdezte az apja.
A fiú némán bólintott, és kérdőn nézett a szüleire.
– Remélem, sikerült végre megértened! Terítsd meg az asztalt, fiam – mondta Victoria.
Másnap reggel Georgie, látszólag, játék nélkül indult el az iskolába. A szülők kissé gyanakvóan nézték őt, de megelőlegezték számára a bizalmat. Remélték, hogy többet nem játssza el. Csalódniuk kellett.
Peter aznap túlórázott, és hazafelé menet találkozott a fia egyik iskolatársának az édesapjával, aki hatalmas hálával üdvözölte őt:
– Szervusz, Peter, de örülök, hogy látlak! Szeretném megköszönni a fiadnak és nektek, hogy Georgie ajándékba adta Rebecca lányomnak a plüsstigrist. Minden üzletet felkutattunk érte, de mi már nem tudtunk olyat venni. Végtelenül boldoggá tettétek a kislányom – lelkendezett Eric. – Köszönöm szépen még egyszer.
Peter egy mosollyal próbálta leplezni a meglepettségét, hiszen fogalma sem volt az egész esetről. Eric a kocsijával haza vitte Georgie apját hálája jeléül. A ház előtti parkolóban beszélgettek még pár szót, majd mindenki ment a dolgára.
– Victoria, gyere ide kérlek! – szólt kissé dühösen Peter.
– Mi történt? Baj van?
– Nem fogod elhinni, ha ezt elmesélem – mondta, és beszámolt a Rebecca apjával történt találkozásról.
– Georgie! Gyere ide! – szólt erélyesen az édesanyja. – Nem kérem kétszer. Mit csináltál megint?!
A fiú rémülten nézett a szüleire.
– Válaszolj! – mondta Peter.
– Ne haragudjatok, kérlek. Nem tehetek róla – mondta.
– Mi az, hogy nem?! – hitetlenkedett Victoria. – Talán véletlenül adtad oda a dolgaid a gyerekeknek? Véletlenül szabadultál meg a játékaid háromnegyedétől?! Azt a plüsstigrist ajándékba kaptad. Édesapád napokig túlórázott, hogy meg tudjuk venni neked, ráadásul te könyörögtél érte. Miért csinálod ezt? Direkt bosszantasz minket?
– Meg tudom magyarázni, anyu. Nekik nagyobb szükségük volt rájuk. Tudjátok, ők nem kaptak ennyi mindent. Nekik karácsonykor sem hozott a Jézuska sok-sok szép játékot a fa alá. Segítenem kellett nekik, anyu. Sajnálom, apa, hogy sokat kellett dolgoznod, de kérlek, ne haragudjatok rám. Ők nálunk is sokkal szegényebbek. Mit tehettem volna? – Georgie szülei döbbenten, könnyek között ölelték magukhoz a gyermeküket.
