Tartozás

Tartozás

– Kapcsold ki a számítógépet! Ne kelljen még egyszer szólnom!

– Még tíz perc, anyu, jó?

– Nem! Lassan éjfél van, holnap iskolába kell menned!

– De péntek lesz, elmarad az első óránk, mert beteg az osztályfőnök.

– Szóljak az apádnak?

– Jó, kikapcsolom – válaszolta.

Másnap kiosztották a hét elején írt irodalom dolgozatokat. Bencét az óra végén magához hívta a tanár.

– Megint egyest kaptál. Bukásra állsz, Bence. Hogy fogsz így hatodikba menni?

– Hát, van pótvizsga, igaz?!

– És azon hogyan fogsz átmenni?

A fiú szomorúan, lehajtott fejjel meredt a padlóra.

– Megnéztem a naplót, a többi tantárgyból sem állsz jelesre, de legalább azokból bukás nem fenyeget. Beszéltem Ildikó nénivel telefonon. Mondta, hogy írt a szüleidnek, és kérte, hogy kérdezzem meg, hogy sikerült-e odaadnod nekik a levelet?! Találkozhatunk velük?

– Igen. Odaadtam nekik.

– És? Be tudnak jönni valamikor az iskolába?

– Nem tudom.

– Miért nem? Mi a baj?

Bence nem válaszolt, csak megtörölte könnybe lábadt szemeit.

– Drágám, mi a gond? Van valami otthon, igaz?! Történt valami?!

– Erről nem szeretnék beszélni. Elmehetek? – kérdezte a fiú szipogva.

– Bízhatsz bennem! Biztos nem tudok segíteni?

Bence megrázta a fejét.

– Sajnálom. De ha tehetek érted valamit, szólj bátran. Rendben?!

A fiú csendben bólogatott, majd kisétált a teremből.

Azt hiszem, hogy felhívom Ildikót. Nem lesz ez így jó. Próbáljon meg beszélni a szülőkkel – tanakodott magában Judit.

Bencét később a WC-ben két osztálytársa megütötte, fellökte, lelocsolta vízzel és kiszórta a táskája tartalmát a nedves járólapra. A fiú képtelen volt védekezni. Hátulról estek neki. Órák után voltak már, így nem találkozott egy tanárral sem az eset után, és amúgy sem merte volna elárulni, hogy mi történt vele.

Később, otthon a szüleinek fel sem tűnt, hogy koszos és lyukas lett a gyerekük nadrágja. Nem az volt az első szakadás rajta.

– Anyu, kérdezhetek valamit? – érdeklődött halkan a fiú vacsora közben.

– Mit akarsz?

– Judit néni kérdezte, hogy be tudtok-e menni az iskolába beszélni velük!

– Mit akar tőlünk? Minek mennénk be?! – kérdezte a fiú apja, undorral a hangjában.

– Írtak valami levelet, hogy gondok vannak az iskolában Bencével. Biztos megint a zsebünkben akarnak turkálni – válaszolta Bence anyja.

– Nem adok több pénzt! – csattant fel a férfi. – Mondd meg a tanárnak, hogy ilyen ügyekkel zaklassák a gazdag, elkényeztetett gyerekek szüleit. Dobd ki azt a szemetet, és ezzel befejeztük ezt a témát – mondta a felesége felé fordulva.

– Már kidobtam – válaszolta.

A fiú nem mert szólni, csak némán bólogatott.

– Ami az esti gépezést illeti, ha anyád azt mondja neked, hogy kapcsold ki, akkor kapcsold ki! Megértetted? Amúgy is a számítógép az övé, vagy azt akarod, hogy elvegyem azt a vacakot?

– Megértettem! Ne vedd el, kérlek!

– Akkor meg viselkedj! Fejezd be a vacsorát és menj be a szobádba! Tölts még, Marika! – nyújtotta a férfi az üres poharat a felesége felé.

Másnap korán reggel Bence apja berontott a fia szobájába, hogy felébressze a mélyen alvó fiút.

– Kelj fel! – ordította. – Mindjárt hét óra. Kész a reggeli. Utána állj neki takarítani, rendet rakni a szobádban. Addig nem kapcsolhatod be azt a kütyüt, amíg kész nem vagy! Megértetted? Elegem van már az állandó kupiból! – harsogta Ernő, két fröccs után begőzölve.

– Igen, értem!

– Szerencséd van! – válaszolta.

Bence kiment reggelizni, majd látszólag elpakolt mindent a szobájában, ahol sosem volt rumli. Pontosan azért, mert tudta, hogy milyen az apja. Csak tizenegy éves volt, de addigra már megtanulta, hogy nem szabad támadási felületet hagynia magán.

Aznap délután a szülei elmentek otthonról, de megtiltották a fiuknak, hogy bekapcsolja a számítógépet. Mondván, hogy ki tudja milyen oldalakat néz, amíg ők nincsenek otthon. Semmilyent, de úgy sem értették volna meg, ha Bence elmagyarázta volna nekik, így aztán meg sem próbálta.

Otthon olvasni nem tudott, mert nem voltak könyvei. Az apja kidobta őket. A fiú három óra tétlenkedés után, legyőzve félelmét, elindította a számítógépet. Gondolta úgy is meghallja a kaputelefon csörgését, amikor a szülei bemennek a lépcsőházba az ajtónyitó kóddal, ahogy szoktak.

A gond ott kezdődött, amikor Marika és Ernő odaért a lépcsőházhoz, az egyik szomszédjuk pont akkor lépett ki a ház ajtaján, így nem kellett kódot használniuk. Viszont Bence túlságosan belemerült kedvenc játékába, és nem hallotta a lakásajtón lévő zárak zörgését, sem a kinyíló ajtó nyikorgását.

Háromnegyed órás üvöltözés, csapkodás után a fiú aznap vacsora nélkül feküdt le aludni, és másnap ki kellett takarítsa az egész lakást. Csak hajszál híján nem vették el tőle a számítógépet.

Hétfőn az iskolában az első óra az osztályfőnökkel volt, aki a szünetben odament Bencéhez, hogy érdeklődjön a fiú hogyléte és az átadott levélre kapott válasz felől. Ildikó döbbenten vette tudomásul Ernő reakcióját, válaszát. Majd írt egy hosszabb levelet a gyermek szüleinek, amit egy lezárt borítékban adott oda Bencének, megkérve őt, hogy ne nyissa ki. Így is volt. Bence becsületes, megbízható volt már akkor is. Lehetett adni a szavára.

A szülők aznap délután tombolva, felbontás nélkül tépték cafatokra a tanárnő levelét, és megparancsolták Bencének, hogy semmilyen üzenetet nem vihet haza többet az iskolából. Meggyőződésük volt, hogy az iskola bírálta őket az anyagi helyzetük miatt, és több osztálypénz befizetését követelték tőlük.

Később, este nyolc óra körül Ernő váratlanul, bortól bűzlően, berontott a gyerek szobájába, aki a számítógépen játszott, és a fiúra üvöltve, hörgések közepette tépte ki a konnektorból a gép tápkábelét és minden zsinórt a gépházból. Bence bepisilt az ijedtségtől és sírógörcsöt kapott, majd félelemmel vegyített pánikrohamban ugrott az apja (pontosabban a számítógép) után, aki ezt támadásnak véve, reflexből az arca elé emelte a kezét, elengedve a gépet, ami ráesett a férfi lábára.

– Mit képzelsz magadról, te taknyos? Nekem mertél ugrani?! – őrjöngött a férfi.

A fiú sokadik alkalommal lett megverve. Ez esetben mindegyiknél durvábban.

Másnap Bence egész nap csendben ült az iskolában. Ha valamelyik osztálytársa (ha nem volt ott tanár) hozzászólt, ráadásul gúnyosan, vagy elsírta magát vagy elfutott, de nem szólt semmit. A tanárai próbáltak vele beszélni, de nekik sem válaszolt. Egyszerűen nem lehetett mit kezdeni vele. Teljesen magába roskadt.

Otthon az apja sem szólt hozzá. Még a köszönés is elmaradt. Az anyja volt csak hajlandó foglalkozni vele. Valamennyit. Néha előtört belőle az anyai szeretet egy-egy elhalványuló szikrája. De semmi mély vagy komoly.

Egy olcsó, használt számítógépet (amit egy hónappal később kapott meg), csak azért vettek, mert Marika időnként interneten szokott recepteket nézni, vagy híreket olvasni, aminek következtében órákig szidta a politikusokat. Amúgy nem lett volna másik. A fiú kérésére biztosan nem!

Két héttel a baleset után, Bence még mindig depressziós volt. Teljesen bezárkózott az amúgy sem túl nyitott lelkű fiú. A tanáraival váltott egy-egy szót, de csak akkor, amikor muszáj volt neki beszélnie. Elhagyta szinte minden életkedv. Otthon sem beszélt, nem is nagyon kérdezték.

Aztán egy napon (az iskolai szociális segítő tanácsára) megjelent egy iskolapszichológus a fiú osztályában.

A hölgy minden gyerekhez odament, kérdezett tőlük ezt-azt, beszélgetett velük, viszont Bencét az első percben kiszúrta, és végig kitüntette a figyelmével, kedves mosolyával. Akárkivel beszélt, oda-odapillantott Bencére, aki érzékelte és értékelte a hirtelen megjelent apró figyelmességeket. Még ennyiben sem mertek bízni a fiú tanárai. Valami mégis megfogta a kisfiút. Valamiért felcsillant a törékeny bizalom a gyermekben. Valamit érzett, látott Rékában, és igaz, hogy halkan, félszegen, de beszélgetett vele. Rövid időn belül megtört közöttük a jég.

Mivel ez egy kicsi iskola, viszonylag kevés diákkal, így mindenkire jobban tudtak figyelni. Az osztályfőnök és az iskolaigazgató beleegyezésével, Bence kihagyhatta az akkor soron következő tanórát, és biztosítottak számukra egy külön kis helységet, ahol békésen, biztonságban beszélgethettek. A tanárok féltek tőle, hogy ha a pszichológus aznap nem foglalkozik tovább Bencével, a következő alkalommal a gyermek már nem fog megnyílni, még Rékának sem. Nem merték kockáztatni, hogy még rosszabb állapotba kerüljön.

– Észrevetted, már, hogy magában beszélt, és válaszolgatott magának?! – kérdezte Ilona, Ildikó felé fordulva. – Olyan volt, mint aki egy teljesen másik világban van.

– És többször elsírta magát óra közben. Szerencse, hogy nem a szünetben, amikor nem voltam ott – mondta Judit.

Természetesen a szülőknek írtak levelet, keresték őket, tájékoztatták őket az iskolában zajlott beszélgetésekről, de Ernő és Marika teljesen elzárkózott. Nem érdekelte őket, hogy mi zajlott a suliban. Csak fizetniük ne kelljen semmiért. Csak ez számított. Nagy nehezen írták csak alá a papírokat, de csak azért, hogy végre békén hagyják őket.

Az első alkalmat követően, Réka négy héten keresztül, minden hétköznap bent volt az iskolában Bencénél, és hosszan beszélgettek. Igazi bizalmi kapcsolat alakult ki közöttük. A fiú állapota sokat javult (ez sem érdekelte a szülőket). Sok témát érintettek, de az egyiknél jobban leragadtak.

– Bencus, drágám, el tudod mondani nekem, hogy miért volt ennyire fontos számodra az a számítógép? Mit jelentett az neked?

– Hát, megpróbálhatom igen…

Kiderült, hogy a második életét élte Bence a virtuális valóságban. Oda menekült! A számítógép az élete olyan részét képezte, ahol elismerték őt. Ahol eredményeket ért el, nem gúnyolták, nem számított a pénz. Ahol nem volt alkoholista apa, hideg, merev, érzéketlen anya. Nem voltak csalódások, koszos, szakadt ruhák. Nem voltak kudarcok. Nem volt télen fűtetlen szoba, vagy nagy hóban, lyukas nyári cipő. Egy olyan hely volt, ahol díjakat, versenyeket nyert. Elismerték, mert ügyes volt, mert pontosan tudott célozni, gyorsan tudott futni, nagyot tudott ugrani, vagy gyorsan, ügyesen tudott autót vezetni. Rengeteg könyve volt. Barátai voltak, akikkel közösen rajongtak ugyanazokért a dolgokért, sportolókért, zenékért. Ő ott volt valaki! Ő ott számított valakinek. Hiányolták, ha nem volt ott. Tudta, hogy az nem az igazi valóság, de neki mégis az volt! De a legfontosabb az volt, hogy ott soha nem verte meg senki és soha nem kellett éheznie!

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük