Vannak még félelmeid?
A válaszom:
Néha félek, néha esetlen vagyok. Néha fázom a legnagyobb melegben, vagy azon tűnődöm, hogy mi lehet velem a gond, amikor melegem van egy pulóverben, a téli fagyos szélben. Megesik, hogy valami nem úgy esik.
Mert ember vagyok.
Sokszor vonom kétségbe a legőszintébb mosolyt vagy egy ölelés mögött rejlő érzelemhullám tisztaságát. Még többször emelem piedesztálra azt, aki az ahhoz vezető lépcsősor alsó fokára sem képes egyedül fellépni! A vetítő átka, hogy folyton pörget egy filmet. Van úgy, hogy nem találom a helyem, nem látom az erdőt, de még az országot sem egy viharvert, lecsupaszított, élettelen fától. Keresem az igazit, az élőt az elmúlóban vagy a fellobbanó szikrát az óceán mélyén. Van úgy, hogy úgy van, ahogy nem kéne, hogy legyen.
Mert ember vagyok.
Megesik, hogy érzem, látom, tudom (vagy jól vagy nem), hogy mit kellene tennem. Sikít a megoldás. Dörömböl! Üti, rúgja az ajtót! Üvölt, tombol, falakat dönt! Lándzsával, lángszóróval esik nekem az a bizonyos kézenfekvő! Szablyával karcolja a bőrömbe, hogy jobbra menj, mert ott van, amit keresel. Mit teszek? Balra fordulok…
Mert ember vagyok.
Zihálva, a pánikroham marionett bábujaként ugrom ki az ágyból az éjszaka rideg fogságában, kutatva, hogy mi valós, és mi nem az, az itt és most illuzórikus játékában. Aztán órákig fekszem megmártózva a virtuális valóság bugyrában, keresve a megnyugtató hazugságot, hamis biztonságot. Az egom olyankor jól szórakozik. Ez is egyfajta siker nem?!
Mert ember vagyok.
Létező jelenség a lényem körül táncoló magány, ami énekelve köpködi a kínzó egyedüllét felsértő szilánkjait a tudatom, lelkem belseje felé. Polipkarokhoz hasonló csápokkal, nyúlványokkal próbál magához szorítani, és könnyek közt kérem az égiek áldását, hogy adják meg nekem a lelkem társát! Aztán csend! Honol és áthatol! Béke és áldott nyugalom telepszik minden porcikámra. Ki tudja ezt követni… ki érti ezt?!
Mert ember vagyok.
Üvöltve, sikítva, párnába temetkezve, a világnak eresztve úsztatom a könnyeim féktelen folyamán a lelkem csónakjait. Szabadok vagytok! Ázott… áldott harmónia! A boldogság és fájdalom szivárványos előadása. Jön, mert jönni akar, mert ki kell, hogy jöjjön! Érzem, ami érezhető, élem, ami élhető!
Mert ember vagyok.
Érző lényként tekintem a láthatóan felszínes (de a színdarab kedvéért igaznak vélt) kapcsolatok csillogó hamisságát és vágyódom utána! Nekem is kell! Csak, hogy legyen valaki?! Nem, ezt már megfejlődtem! Nincs megalkuvás, de egy kis látszólagosság elkerülhetetlen! Tudod, amikor a jobbik éned mutatod! Ha-ha! Nem! Csak egyenesen, mert én ÉN vagyok! Ha én ÉN vagyok, és te TE vagy, a világ ellen is mi, MI leszünk! Hát nem jobb így?!
Mert ember vagyok.
SZERESS, sírj, nevess, üvölts, énekelj, táncolj, álmodj, írj, olvass, alkoss, hass, gyarapíts, hozz létre mindent a semmiből, karcold a világ padjába a monogramod… francokat! A teljes nevedet! Csupa nagybetűvel! Rikítson az égnek tengerén a fékezhetetlen Éned szikrázó tisztasága! Leplezetlen valósága; ITT VAGYOK! Emeld a hangod, énekeld meg dallamod! Tudja meg a világ, hogy a szíved miként hatott! Dobbant és átadott!
Valahogy így vagyok, és abszolút tudnám még ragozni. Még egyszer ennyi lenne, ha az állatok iránt táplált szeretetről is írtam volna! Rajongásig! Ők a világ, az univerzum legtisztább kincsei!
De most ennyit adok át magamból. Őszintén, nyíltan, mert jólesik!
Mert ember vagy(ok)!
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.” ~ Arany János ~
„Nem féled, az örökre kitárt őszinteség kapuját ért támadást?!”
De, vagy nem! Mikor mi jár át! De megéri másként? Őszintén, megéri másként?!
Ugye, hogy nem!
Egy írónak áldás a lelkét kitárni, megmutatni, hogy mi rejlik a mélyben!
„A lelkembe belenézhetnek ugye az írásaimon keresztül. Annál nagyobb kitárulkozás egy írónak nem lehet, ugye. Abba mindenét beleadja!” ~ Fekete István ~ részlet egy 1967-es rádióinterjúból ~
Szeretettel, drága olvasó!
